A kínai kultúra és nyelv tudósa volt, de írt angol, orosz, német nyelvkönyveket is. Szerzője frazéma- és hasonlatszótárnak, és az egyik legnagyobb magyar író szókészletét bemutató szótárnak. Tanított néhány külföldi egyetemen. Találkoztunk néha az egyetem folyosóján, ahol meghívott előadóként néha felbukkant. Nemrégen a legutóbbi könyve kapcsán kerestem. Akkor tudtam meg, hogy már egy éve meghalt. Visszafogottan, csöndesen élt, egymagában halt meg, a szomszédok fedezték fel. És elkezdték keresni hozzátartozóit, hogy tisztességgel eltemessék. Nem találtak hozzátartozót. Rábukkantak egy-két régi kollégára. Mindenki úgy ismerte, egyetlen szenvedélye volt: a könyvtár. Mindig a könyvtárban volt, mindig ugyanazon a helyen. Nyitástól zárásig. A halála után tudták meg, hogy egy Budapest melletti kisvárosban egy fűtetlen fészerben lakott. Nyugdíját nem intézte el, mert nem ismerte az eljárást, hogy hogyan lehet a külföldi egyetemeken töltött időszakot beszámítani. Abból a kis pénzből élt, amit a könyvekért éppen kapott. A szomszédok szerint olykor tésztát főzött. Mivel rokonok nem voltak, az önkormányzatra hárult a köztemetés. Az ügyintézés során jöttek rá, hogy egy híres, többkönyves ember lakott a város szélén, a fészerben. A temetésre elment az alpolgármester, szép beszédet mondott. A könyvtárban, ahol napjait, szinte egész életét töltötte, a munkatársak egy kis fémtáblát helyeztek el állandó ülőhelyén, rajta a nevével. Ha arra jártok, ti is láthatjátok, és emlékezhettek a 20-21. század legmagányosabb nyelvészére. Egy kínai közmondás a könyvéből (indonéz és koreai párhuzamai is vannak): ha az elefánt meghal, hátrahagyja az agyarát; ha a tigris, hátrahagyja a csíkjait; ha az ember, hátrahagyja a nevét.
Hátrahagyja… és mi ne felejtsük el.
Itt hozzászólhat!
