Kamaszok

Fájdalmas történet „a” kamaszról, kamaszokról. Rendezett, a felszínen boldog családi élet, amibe egy reggel ajtót törve berobban a rendőrség; teljes értetlenség; elfogják a 13 éves fiút (Jamie-t); a kirendelt ügyvéd szerint komoly bizonyíték lehet a gyilkosságra, ha így járnak el. A négy rész az első, a harmadik nap, a hetedik és a tizenharmadik hónap egy-egy kiélezett jelenetét, jelentsorát járja körül: a letartóztatás, rabosítás; az iskola; a pszichológus; végül pedig a tárgyalás előtti pillanatban, az apa 50. születésnapján egy vallomás.  Az utolsó pillanatig kétség: miért is gyilkolna egy 13 éves fiú. A háttérben kibomlik a kamaszok durva, zaklatással teli, ezt fölerősítő Insta-világa; a vulgáris beszéd; a totális iskolai rendetlenség (a nyomozónő kellemetlen iskolaszagot említ); a mobiltelefonok kábító hatása; a nyomozó ugyanabba az iskolába járó 16 éves fiának kiközösítésével kapcsolatos jelzések… Még sohasem láttam ehhez hasonló történetmondást: a tett (gyilkosság) lassan bomlik ki, s akkor sem teljesen (nincs egyetlen véres jelenet sem); a megfigyelő (néző) feszülten találgatja, hogy merrefelé kígyózik a történet; s az utolsó percig nem is sejti, hogy mi lesz a végkifejlet. Pedig az lesz, ami az első pillanatban is nyilvánvalónak tűnik. A tett motivációi közül fölsejlik a már említett, éjt és nappalt programozó Insta-világ, ami (a végletekig) fölerősíti az amúgyis meglévő emberi versengést, piszkálódást, kikezdést, zaklatást, és a kirekesztésig, magányig, életfélelemig, agresszióig vezet. Felbukkan még egy motiváció: az apa, aki a fiából erős férfit akar nevelni, focizni viszi, de a fiú ebben kudarcot vall. Az apa tehetetlenségből fakadó néhány dühkitörése azt sugallhatja, hogy talán ezt örökölte a fiú; de ez egyszerűsítés lenne; az apa, a történet talán leginkább szerethető figurája, akinek megdöbbenése, fájdalma és önvádja kiváltja együttérzésünket: az utolsó jelenetben fia ágyán könnyezve betakargatja a kis játékmacit, s ezzel lezárja a legszebbnek szánt gyermekkort…

A jeleneteket egyetlen kamerával, és látszólag vágás nélkül vették föl. Hogy ez hogy sikerülhetett úgy, hogy mégis minden arckifejezés, mozdulat, mondat a helyén van, egyetlen perc sem tűnik vontatottnak (holott közben még láthatóan reális időben járkálunk, futkározunk, utazunk is), nem tudom. Megkérdezem majd rendező és operatőr hallgatóimat. Mindenesetre bravúros. Nem láttam még ilyen hiteles gyermekszínészt; kiemelkedik az apa szerepében (a forgatókönyvet is író) Stephen Graham.

A gyermeknek mindent megadó, szeretetteljes, szabad nevelés zsákutcája. A film nem ítélkezik. Azt mondja, hogy korunk jóléti, technológiai világa minden jóakarat, jószándék ellenére félresiklathat bennünket. Az internet népe? Valószínűleg senki nem maradhat ki. Jónak kellene maradni, jó gyerekeket kellene nevelni. Szülőknek, pedagógusoknak, mindenkinek. (Kamaszok/Adolescence, brit pszichodráma, pszichokrimi, 4 x 60 perc, r.: Philip Barantini, 2025)