A világszínvonalú Wagner-napok pompás teljesítménye (kedvenc Wagner-operám), a Tannhäuser. Először a dallamvilága ragadott meg: a kompocízió egysége, folyamatos áradása. Később a történet maga, ami az emberi lét legnagyobb, bizonyosan soha meg nem magyarázható kérdéseit dobja föl. A mostani előadás kapcsán bennem leginkább a bűn és bűnhődés motívuma keltett visszhangot: vajon miért bűn, hogy elcsábulunk, hogy minden áron gyönyörre vágyunk (Vénusz); viszont mennyire életszerű, hogy csak gyönyörben élni nem lehet (mert megunjuk, mert unalmas). Ha tudatosan élünk, akkor a bűnhődést ismerjük (számítunk rá), és reméljük, hogy van megoldás (megbocsátás). De ha az Isten szaván szóló római pápa sem bocsát meg… Csak egy igazi, tiszta, ártatlan nő (Szent Erzsébet) érdek nélküli szerelme, önfeláldozása döbbent rá a hibánkra. Talán ez a megtérés.
Boldog a bűnös, kit angyal véd És fönn az égben várja őt!
A bűn és bűnhődés mélyén az élet értelmének (a megváltásnak) keresése rejlik. A Tannhäuser Wagner mély hitvallása a kereszténység mellett: ha elbukunk is, mert szinte biztosan elbukunk, legyen egy fölfelé vezető út, amelyre mindig figyelünk. Fontos mellékszál az álszentség és a szentség, megjátszás–őszinteség, eszményiség-földhözragadtság ugyancsak bonyolult kérdése, amely a mesterdalnokok (retorikailag is érdekes) énekküzdelmében zajlik. – Egyes zeneművek (vagy azok egy-egy motívuma) annyira belénk ívódnak, hogy „testesülnek”, életünk állandó ritmusává válnak. Sok apró dallam ragad meg bennem egy-egy órára, de évtizedek óta, szinte minden magányos percben, állandóan csak egyetlen: a Tannhäuser nyitánya, alapdallama. (A konkrét előadás videóképei engem zavarnak, s túl erősnek érzem Henrik és a drogozás párhuzamát, de megértem, ha ezzel akar aktualizálni a rendező; MűPa, 2025. jún. 6.)
Itt hozzászólhat!
