Füvet kellett volna nyírni, mert jól megnőtt, sőt egyes gyomok már félméteresek. De akkor észrevettem, hogy virágoznak. Fehéren, sárgán, lilán.
Legszebb a sárga… És akarok még sok… bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, / és kellene még sok száz és ezer / és kellene még aztán millió: / tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, / szemérmetes, szerelmes, rikító, / és kellene szomorú-viola / és téglabarna és kék is, de halvány…
Mégsem eshetek neki fűnyíróval a virágoknak. Lefényképeztem:
Annyira szép. Sokáig észre sem vettem. Nem értékeltem. Csak azt néztem, hogy nő a fű, nyírni kell. Azután eszembe jutott, hogy gyerekkoromban soha nem nyírtuk a füvet. Nem is volt fűnyírónk. A szomszédnak sem. A hétvégék nem úgy teltek, hogy mindenki dühhel nekiugrott volna a zajos fűnyírásnak. Mi történt velünk? Hogy a kert nem természetes, hogy nem vesszük észre a virágokat, ha észrevesszük, nem értékeljük. Díszkertet akarunk, amiben egycentisre, szőnyegszerűre van nyírva a fű, körbetujázva vagy sövényezve, és minden az élére van állítva. Egyesek továbbmennek, vakondhálót tesznek alá és vakondriasztót állítanak be, ami percenként serceg. A kert sokaknak már nem öröm, hanem valamiféle kötelesség, státuszjelölő. Nálam eddig kis túrhattak a vakondok, nyírtam a füvet, ahogy tudtam, de ma meghagytam. Annyira szép így. Ahogy a természet akarja.
Itt hozzászólhat!
