Kezembe került a 2014-ben megjelent kötet a KPMG (a kötetben nincs feloldva, hogy mi a csuda ez, nyilván valami vállalat) 25 éves fennállására Keresztury Tibor szerkesztésében. A 25 kispróza az akkori magyar irodalom jeleseit sorakoztatja föl, nyilván az volt a kérés, hogy az elmúlt 25 évhez kapcsolódó írásokat küldjenek. Elolvasva elsőnek az tűnt fel, hogy nincs történet, nincs élmény, és így nincs hatás, nincs katarzis sem. A legjobbnak tartott akkori írók mintha tollgyakorlat gyanánt beküldtek volna „valamit”, jó lesz ez is ezeknek, no meg annak, akit érdekel a mai magyar irodalom. Egyszer egy tanárom „vacsoracikknek” nevezte azokat az írásait, amelyet csak azért írt, hogy a honoráriumból egy jobb étteremben meg tudjon vacsorázni. Igazi rendszerváltó történetet csak néhányan írtak, pedig mintha ez lett volna az igény. Ami bejött, szomorú torzkép. Szvoren Edina: pártharcok családi körben; Barnás Ferenc: egy „megrendezett véletlen”, egy talán-találkozás; Tóth Krisztina remek ötlete/jelenete, egy bútorboltban megrendezett születésnapi partiról (mintha valami filmben is láttam volna); talán a legjobb Podmaniczky Szilárd írása két házaspár találkozásáról és egy egykor „megtapadt” ma már húszéves srácról; Kukorelly Endre a „kiköltözés” vágyáról, merthogy a pékek hajnalban serregnek és csiszatolnak; Esterházy Péter öncélú, se füle, se farka szövege (a posztmodern élvezkedők örömére ékezetek nélkül) – talán hungarofóbiásoknak bejön, ami Esterházyból kijön, vagy még inkább kierőszakolódik; Grecsó Krisztián jó alapötlete egy igazgatóváltásról, de nem fut ki semmire; Háy János egy multicég vezető alkalmazottjának vidéki, érzelmek nélküli útjairól – benne a búcsúszexről, ez jó lenne, csak erősebben kellene jellemezni; Szijj Ferenc meglehetősen széteső irányú szövege emberi csontokról és egy kórház alagsoráról, a krétaiak hazugságáról pedig nem Homérosz, hanem Epimenidész értekezett, az az ő logikai paradoxona, persze lehet tudatos egyszerűsítés, ha már Teknokol Karcsi is szerepel benne (borzalmas névadás, tréfának is rossz; kéne kicsit tanulmányozni az irodalmi névadást); Cserna-Szabó András, az egyetlen népies írás szerzője egy beleskufáról, ez megállja a helyét; Szilasi László valóban rendszerváltó témájú elbeszélése: „akkoriban mindenki abba az alakulatba lépett be, annak az új politikai formációnak lett a tagja, amelyiknek a leggyorsabb volt az aktivistája” (111); Kemény István jó párbeszédes szövege egyetlen mondatra: „amíg nem ölsz meg egy embert, addig ne is próbálj prózát írni”(116), igaz, ennyiben is maradunk, nem lesz semmi meglepetés; Garaczi László talán legmélyebb, legalaposabb, többrétegű szövege (Lassan, Bogár), sok sejtelmet ébreszt, ez talán érdemes lenne elemzésre (belőlem előhívta egy megszűnt hivatás, a hóhér szomorúságát); Závada Pálnál már a kezdet eltántorító: „hadd engedjünk bepillantást egy elbeszélő munkálkodásának hátterébe” (sajnos engedtem, bár ne olvastam volna a szöveg aktuálpolitikai kiszólásait, tele van ezzel a közösségi média, mitől irodalom?); Németh Gábor érzelmes húrokon játszik, de azután zűrzavar: van benne Orbán Viktor, meg hogy Ember Judit nem szeretne olyan országban élni… – sajnos ettől beragad, meghal a szöveg; Bodor Ádám a másik legmélyebb írás szerzője: „Te kikérded már?”(153) – ő képes egy politikai eseményre (megfigyelési iratok) művészi reflexiót írni; Fehér Béla mer egyedül groteszket írni, de nem viszi végig, nincs fordulat, nincs csattanó, pedig valamire csak ki kéne futni; Darvasi László Élmunkája már egy teljes – kissé abszurd történet – egy betörőről, ebben van szufla, de valamiért nem tud igazából megszólítani; Konrád György ugyancsak „orbánozik” és persze holokauszt, valahogy nekem jön össze; Márton László szatírát ír, de ennek vannak jóval nagyobb mesterei, és azokon nevetni is lehet, ez fárasztó; Parti Nagy Lajos rendezetlen mondataiből nem lesz szöveg; Schein Gábor az ideggyógyintézet végéről, de átélhetetlenül; Spiró György esszéje a nem olvasó olvasók rajongásáról, ez persze rendben, de művészetnek kevés; Dragomán György tömör és érzékletes prózája egy taxis utazásról, de a csattanó gyönge; Bartis Attila emlékfoszlányokból építkező írásának végén a már-már beteges konklúzió: „a nagyvilágon nincs már számunkra szürkébb, jövőtlenebb hely” (253). – Az írásokból süt a mindent átpolitizáló, túldimenzionáló szemlélet; túl sok az írói fájdalom, gyötrődés, az írói személyesség, az írnom és mondanom kell valamit erőltetése („vacsoracikk”), és nem látom az embert, azt az embert, akit mindannyian látunk buszon, villamoson, boltban-plázában, kiskertben, strandon, nem látom a mindennapjait, örömét, fájdalmát, belső világát. Hol élnek ezek a mai magyar írók? (Magvető – KPMG, Budapest, 2014.)
Itt hozzászólhat!
