Király Jenő: Mágikus mozi

• A kultúraelmélet számára a kulturális rendszer szabályozásai vagy a kulturális univerzálék jelentik az általánost. Az összehasonlító kultúrakutató, a kultúrák rokon vonásait és különbségeit tanulmányozva, rekonstruálja az emberi állandók, antropológiai konstansok, kulturális univerzálék rendszerét. A helyi kulturális rendszer kutatója a kosárfonás és a gondolatok „fonása”, a szőnyegszövés és az elbeszélések „szövése”, vagy a szexuális szokások és a politikai erkölcsök közös jellemzőit tanulmányozza. (8—9)
• A kommunikációs rendszer vizsgálata a különböző kommunikatív közegek közös tulajdonságai és törvényszerűségei iránt érdeklődik. (…) A filmnyelv vizsgálata a filmművészet és filmpublicisztika közös tulajdonságait, a film minden konkrétabb formájában benne rejlő „filmséget” tanulmányozza. A filmszemiotika „általánosa”, a leírandó jelenséghalmaz közös törvényeinek nívója és foglalata: a filmközlés. A filmesztétika számára a filmművészet az általános és a filmközeg nem esztétikai jellegű felhasználásai irrelevánsak. (…) A filmszemiotiákák és filmgrammatikák az általános filmi jelrendszert kutatják, a filmesztétika az általános filmművészeti jelrendszert. Az általános filmművészeti jelrendszer szemiotikailag különös, csak esztétikailag általános. A filmszemiotika számára a filmművészet is különös jelrendszer, a filmművészet vizsgálata számára pedig a műfajok, a stílusok, szubműfajok és stílusváltozatok a különös jelrendszerek. (9)
• A különösségek hierarchiájaként differenciálódó kódrendszerrel szemben álló egyéni érzékenység elmaradhat a kultúraként adott alternatívakészlettől: lemaradása az egyéni kultúra durvasági foka. Hasonlóképp lemaradhat a nemzeti kultúra a kor kultúrájától, de előre is törhet, az egész korra rányomva bélyegét, kisugárzása élénkítő, differenciáló hatását. (…) A különös kódhierachia a variancia és invariancia, a differenciálódás és integrálódás képét mutatja” (139)
• A film, mely bővíti a műfaji étvágyat, a műfajok ébren tartója és rendszerezője. (19)
• A kommunikációs nívók vagy művelődési szintek a kulturális értékek szegényesebb vagy gazdagabb elsajátítási formái, a kultúrában adott jelrendszerek produktív (új distinkciókat alkotó), reproduktív (bevett megkülönböztetéseket őrző) vagy improduktív (distinkciókat veszítő s így szellemi eldurvulást jelentő) változatai, az elért érzékenységi nívó és szellemi aktivitási lehetőségek különböző minőségű leképezései a szubkultúrában vagy az egyén kultúrájában. Az ízlés relatív, az érték azonban nem: a kódok korlátozott vagy kidolgozott változatainak leírása is lényegi klasszifikáció. (20)
• A film születésekor az irodalomban előrehaladott állapotban van a műfajok bomlása. A művészfilm kultúrája az irodalom „műfajtalanságát” tekintette példaképének. Az artfilm nem ösztönözte a műfaji tudatosságot… (39)
• A stílus erénye az érzékenység, a meglepetés. (…) A kumulatív műfajforma természetszerűleg nagyobb determinációtömeggel terheli meg az alkotást, mint a kommutatív stílusforma. (…) A stílus kevesebbet ír elő a műfajnak, mint a műfaj a stílus számára. Ezért beszélhetünk korstílusról… (69)
• „A stílusok születését kutatva a nyomok az elitkultúra központjaiba s az ezoterikus kultúra szellemi laboratóriumaiba vezetnek. Fejedelmi udvarokban, fővárosokban, egyetemi városokban, egyházi fejedelmek székhelyein, s egy-egy generáció kimagasló egyéniségeiben találjuk a kisugározó centrumot. A stílusokra valóban érvényes a „lesüllyedt kultúrjavak” teóriája. (…) A műfajok útja a stílusok „lesüllyedésének” ellentéte. Névtelen, közkeletű, ősi tradíciókból emelkednek fel a „magas” kultúrába. A műfaji képleteket a vulgáris kultúra dolgozza ki, s a „magas” kultúra később adaptálja. Drakula folklór tradícióból kerül át Bram Stoker regényébe, s hosszú fejlődés eredményeként, végül az elit érdeklődését is felkelti (Murnau, Herzog). (73-74)
• A szupertextus feltűnő teljesítménye a rekonstrukció, az intertextusé a dekonstrukció. (…) Az intertextuális poétika megnyilatkozásaiban az architextus fogalma kerül legközelebb a szupertextus (a genológiai kollektív tudattalan) fogalmához. (91)
• A magyar tömegkultúra az anekdotikus zsánerképhez és a bohózati könnyedséghez vonzódik, az amerikai az ellenállhatatlan akcióhoz, a kínai a legendás fantasztikumhoz.” (103)
• A szellem a terjeszkedés szerve, a lélek az egyensúlyi állapotokért felelős. A szellem mobilitásra tör; a lélek harmóniára, a szellemet a stagnálás kínozza, a lelket a diszharmónia. (…) A szellem a jövőben, a lélek a múltban keresi a problémamegoldáshoz szükséges eszközöket és recepteket. Az archetípus lelki, a típus szellemi egység. (…) Az archetipikus kultúra eredeti formáit őrző folklór rokona a városiasodás, iparosodás, eltömegesedés, a kulturális árutermelés, a technikai reprodukció, a telekommunikáció és a szórakoztató elektronika feltételeihez alkalmazkodott tömegkultúra: paradox alakultat, az ősképek modernizációjának terméke. A kultúra dichotomizálódásának, vulgáris és elitárius kultúra differenciálódásának feltételei között a vulgáris kultúra vitte tovább a közvetlenül az őskultúra – eredeti világélmény – narratív anyagát, ikonográfiáját és szimbolizációs stratégiáit. (147—148)
• A tömegkultúra naiv befogadója ismeri a mitikus alakokat (Superman, Batman, Conan, Tarzan), a műfajokat (western, krimi), a sztárokat (Schwarzenegger, Madonna), de nem ismeri az író és a rendező nevét. (149)
• A kollektív tudat archetípusai a lélekvezető szerepét játsszák az individualizációban. Az individualizációt mint szilárd belső központ szerzésén alapuló sikeres tudatkitágítást, melynek az eredményeként az ember mindent asszimilálni tud, ami megesik vele, annak átérzése vezeti, hogy az embert nem véletlenül hozta létre a világ, éppen azért esett meg vele, ami megesett, mert arra volt szüksége a világnak, akivel mindez megesett. (168)

Szinte hihetetlen, hogy egy szinte elfeledett, de igen eredeti magyar nyelvészt idéz: „A magyar nyelv esztétikáját író Verseghy Ferenc megkülönbözteti az anyagi (tematikus) és stiláris összetevőt. A stílus „az a bélyeg, amit a szerző egyénisége vagy legalábbis kedélyállapotának pillanatnyi hullmázása nyom rá a műre…” (55)

Király Jenő: Mágikus mozi. Műfajok, mítoszok, archetípusok a filmkultúrában. Korona Kiadó, Budapest, 1998.