Jelzésértékű magánügy, hogy ki, hogyan gyászol. Hogy egy jeles tudós gyászjelentése alatt őrjöngő és dühöngő megjegyzést ír valaki, az ő ügye. Senkit nem tántorít el a valódi gyásztól. Egyébként a halál ténye antropológiai szempontból eddig kibékítette az ellenségeket; s eddig valakinek a halálán az emberek megrendültek, elgondolkodtak; gyászjelentésen és gyászbeszédben nem kritizáltak. Ez az antropológiai mozzanat meginogni látszik (mint annyi minden), ha a jeles tudós halálhírének kommentjeit olvasom. A konkrét okokat nélkülöző, megfogalmazhatatlan gyűlölet egyeseknél legyőzi az ősi ösztönt: a halottat nem bántjuk. A konkrétumok nélküli, elemi, ősi (primitív) ösztöntök felszabadulása más területeket is érint. Elég csak körülnézni.
Emlékszem, ha szóba került Fábián Zoltán író neve, akit 1983-ban elgázolt egy autó Szentendrén, Maróti Pista (PIM) szeme mindig könnybe lábadt. Nem tudom, hogy milyen kapcsolatban voltak, csak arra emlékszem, hogy elérzékenyült.
Amikor a tragikus sorsú Paál István rendező neve szóba került, Kerekes László (MR) hangja is elcsuklott. Mindketten szegediek voltak, ismerték egymást, én pedig mindkettőjüket, a tragédia mindenkit megrendít, engem pedig megrendített az ő megrendülése.
LT, az egyik minisztérium sajtófőmunkatársa utolsó éveiben édesanyját ápolta. Budapesti munkáját is háttérbe szorította, hogy a nagyon idős édesanyja mellett legyen vidéken. Ezt akkor nem annyira értettem, de amikor a telefonba síró hangon mondta, hogy mennie kell az édesanyjához, valamit megértettem. Azután édesanyja meghalt, és nemsokára rá követte a fia is. A kórházból, a halálos ágyról hívott, utolsó telefonbeszélgetésünkkor könyvet kért, hogy küldjek be neki a kórházba, én biztatgattam, de ő csak legyintett: nincs már remény. De a könyvet küldjem. Valami az én szívemre is nehezedik, ha rá gondolok.
Nagyon idős néni lakott velem szemben. Ritkán lehetett látni, a ház körül semmilyen mozgás nem volt, nem tudtam róla semmit. Egyszer egy mentőautó állt a ház előtt. Kérdezem a szomszédokat, mi van vele. Hát nem tudom? Az idős néni – egyébként nyugdíjas tanár – 100 éves volt, két hónapja meghalt. Utána a húga, aki kilencven körüli volt, és rögtön utána egy harmadik rokon néni úgy hatvan körül. Hárman laktak ugyanis a velem szemben lévő házban, olyan meghitt békében, hogy én nem tudtam róluk semmit, ők pedig a szeretetben egymást követték.
Napról napra üresebb a világ.
Itt hozzászólhat!
