Érdeklődéssel, de esztétikai kínlódásra készültem Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című művéből készült Eötvös Péter-operára (Eiffel Műhelyház). Merthogy a modern opera távol áll tőlem, Eötvös Péter korábbi operáját (A szerelemről és más démonokról) nem tudtam élvezni; arra is inkább Márquez miatt mentem. Számomra az opera lényegéhez hozzátartozik a dallam, a harmónia, és szinte bizonyosan minden klasszikus opera után tudok valamit dúdolni. Az avantgárd operának nincs harmóniája, egyetlen dallam sem marad meg. Most talán egyetlen kivétel ez a többször ismételt egyszerű sor: Hó pedig többé nem lesz. Azonban ez az opera más, hangzásvilága változatos, nem minden esetben kakofonikus (atonális, disszonáns), és mond ellent a zene a szövegnek (ami mintha kötelező lenne a modern zenében). A rendezés, a látvány egyenesen lenyűgöző: a kezdeti, kicsit groteszk (az egyszerű vidéki emberek nyelvét bárgyú módon utánzó) vonatjelenettől az elmegyógyintézet fehér ágyáig (rendező: Varga Bence). Mivel az angol-magyar feliratozott szöveg és látvány leköti és vezeti a nézőt, kevésbé zaklat fel a zene, a végén már-már úgy érzem, hogy talán be jön is nekem (ahogy Józsa Péter Pál Agónja a Nemzetiben, nem véletlen a párhuzam). Míg Tarr Béla filmje (Werckmeister harmóniák) inkább a „Tanár urat” (zenetanár: Eszter György) állítja középpontba, itt a gyermekien naiv, tisztalelkű és a mindenkinél rokonszenvesebb postásfiút, Valuskát. Talán éppen ők (az én értelmezésem), a természettől együgyűek és ártalmatlanok (a művészek!) menthetnék meg a földet, és éppen ők lesznek kihasználva és kiközösítve. A film ismerői számára a bravúrosan rendezett, kevés színpadi-képi eszközzel élő operajelenetek talán még beszédesebbek; s ugyanolyan drámai hatásra képesek, mint például Tarr Béla vonulásos jelenetei, gondolok a kórház szétverésére: a féktelen és kegyetlen őrjöngést csak egy kiszolgáltatott meztelen öregember látványa állítja meg. Krasznahorkai László alapműve már a harmadik médiumban (műfajban) talált értő, érzékeny továbbgondolásra, természetesen önmagában is megálló, független remekműre. Eötvös Péter operája ugyanolyan sokkoló, nyomasztó, sok-sok részletében elszomorító történelmi emlékeket ébresztő, párhuzamokba állítható, nyomokban érzékelhető cselekményekre utal, mint Tarr Béla megrázó erejű filmje (Víg Mihály önmagában is megálló, végtelen szomorúságot árasztó zenéjével). Mindhárom mű az ember legnyomasztóbb élményét, az antropológiai és történelmi pesszimizmust ébreszti fel; melyből csak hittel és (keserű) derűvel lehet továbblépni. (Magyar Állami Operaház, Eiffel Műhelyház, 2025. október 17.)
Kőbányai gyerek vagyok, de először voltam a Ganz-gyár helyén csodálatos módon kialakított, lenyűgöző Eiffel Műhelyházban.
Itt hozzászólhat!
