Háy János A Gézagyerek című drámája, ha jól értem, keretbe foglalva – az SZFE V. éves színművész hallgatóinak előadásában. Tanáruk voltam, persze hogy megyek, hiszen a rendező maga hív (Vajda Zoltán Richárd), és lám „telt ház” is lett. Örömmel látom tanítványaimat főszerepben: Bayer Fruzsinát (Rózsika néni, Géza anyja) és Antolovics Pétert (Gézagyerek, akiből rövid időre „Géza” lesz). Tóth Lázár, szintén színművész hallgató a jeleneteket szomorú hegedűszóval választja el. A darab egy autista fiúról szól: Péter hitelesen játssza kontrollmániáját, monoton-kataton beszédmódját; Fruzsina pedig az anya mély szeretetét és szomorúságát (minden korlátozott képessű gyermek édesanyjának a fájdalmát: mi lesz, ha már ő sem lesz). A szobi kőbánya is él távoli emlékeimben, vajon éppen Szob és kőbánya, nyilván erre is megvan a válasz, de ez nem érinti a darabot. Az autizmus skálájának ezt a szinte végletes állapotát egyszer magam is döbbenten megtapasztaltam; nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az autizmus (és még további hasonló állapotok) az evolúció válaszai az embernek a természettel szemben elkövetett botrányaira. Hiszen van-e nagyobb támadás az ember ellen, mint hogy véglegesen magába zárkózik, nem tud kapcsolatot teremteni, érzelmeket mutatni, nem tud részt venni a csoportos tevékenységekben, ami által teljesen kirekesztődik és kiszolgáltatottá válik. És ott a nagy kérdés: mennyire bírja el ezt a társadalom. Először is család, hiszen alig van visszajelzés. Azután az iskola…, és utána a nagy kérdés, hogy egyáltalán van-e társadalmi közeg. Vagyis mintha kétfelől kezdene pusztulni minden, egy ismeretlen ok miatt belülről, a személyiség legmélyéből és kívülről, a társadalom felől, amely nem tud mit kezdeni ezzel, legföljebb azt sulykolja: elfogadás, elfogadás! És a kétirányú pusztulás egyszercsak összeér. Nemcsak elgondolkodtató, megrendítő, hanem efféle ijesztő következtetésekre is indító a drarab. Gratulálok tanítványaimnak. (Uránia, 2025. nov. 22.)
Itt hozzászólhat!
nov
25
