Antropológiai pesszimizmus. Nincs katarzis. Jó olvasni, de nem tesz hozzánk. Körkörös fejezetek: I-től VI-ig és VI-tól I-ig. Messiásvárás (várás Irimiásra). Irimiás eljövetele: a Kánaán (mintagazdaság) ígérete, a várakozók átverése. Felhagyott telep, bennragadt emberek, eső, sár, várakozás. Eljön Irimiás, szétszórja őket, közben kiderül, hogy külső-belső megfigyelés alatt állnak, no és? Szép mondatai vannak, jó a táj és az emberi rezdülések leírásai (belső és külső sivárság), de nincs cselekmény (talán csak Estikéé, mely kellően motiválatlan és értelmetlen szörnyűség); csak cselekvésképtelenség, lelassult idő és végtelen vontatottság:
- feltámadt romlás, tömött sötét, baljós és alattomos bomlás, ember utáni állapot, céltalan és értelmetlen élet, bibliai idők, apokalipszis, nyirkos csönd, alattomos pirkadati lélekharang, szívós, emésztő pusztulás, keserű ébredés, gyászos keserűség, elszomorító gyorsasággal hanyatló színvonal, elveszett ember: Minden üresen és értelmetlenül működik (261)
A regényen túl annyit tehetünk hozzá, hogy az átverés és Estike halálának helyszíne, a romos, pusztuló Wenckheim-kastély ma teljes egészében pompázik… (Magvető, 2025. 328 old.)
***
Kérdés, hogy mi lesz a tagadás, pesszimizmus eredménye? A Sátántangó egy irodalmi életút kezdete. Krasznahorkai legutóbbi megnyilvánulása, mely szerint „Magyarország bolondokháza”, nagy vihart kavart. Persze lehet így is nézni. Csak az a gond, hogy a nagyvilág még inkább tűnik „bolondokházának”, ha már antropológiai pesszimizmusról van szó. S ebben igen kicsi felelősségünk van nekünk, magyaroknak.
Itt hozzászólhat!
