Amerikai-angol filmsorozat, 32 rész, hármasával-négyesével nézve három hétvége. Először nem akaródzott, mert nem szeretem az édesbús és klisés tindézsertörténeteket, amelyeket láthatóan idősebb színészek játszanak, és leggyakoribb dramaturgiai fogásuk, hogy az iskola folyosóján vonulnak a diákok, és akkor mindig történik valami. De megnéztem.
Az nyilvánvaló, hogy a filmsorozat célja a fiatalkori szexualitás támogatása, különös tekintettel mindenféle, alig ismert szexuálpszichológiai jelenségnek a megismertetése és elfogadtatása. Ahogy korábban mondták: Te is más vagy, te sem vagy más. Korábban a szexuálpszichológia kimerült néhány szexuális probléma, gátlás, és pár „eltévelyedés” magyarázatában; mára megsokasodtak a problémák: aszexualitás, genderfluiditás, interszexualitás, pánszexualitás, nemi diszfória (abbahagyom a Szexszótárból való idézést, mert van még bőven). A filmsorozat lexikonszerűen végigmegy ezeken, minden diáknak van rövid-hosszú, kedves-drámai történetbe ágyazott problémája, amelyet nem megbeszélnek (mi megbeszéltük), hanem hivatalos és nem hivatalos intézményesült formákban (szexterapeuta – diák-szexterapeuta) ki akarnak beszélni. Ez a problématömeg nyilván túlzás, de azért elgondolkodtató, mintha az ember (gyereke) elvesztette volna a szexualitásba való természetes (ösztönös) belenevelődését. Ez nyilván a szexuális forradalom, az agyonszexualizált világ negatív hatása. (És persze ez a film nagyon is egyértelmű, túlhangsúlyozott üzenete. Didaktikusnak is szoktuk mondani.) A másik észrevételem az, hogy az erősen amerikainak tűnő, de egyébként brit iskola légkörében mennyire (ál)természetes a másság, olyannyira, hogy talán már azt szégyellni, ha valakinek nincs valami problémája. Ha viszont van, és azt kinyilvánítja, akkor bátor, dicsérendő. A harmadik észrevételem az iskolára vonatkozik. Három iskolatípus jelenik meg: a Moordale először talán poroszos, autokratikus, de egy klamídiajárvány után a fenntartó új, diktatórikus vezetőt nevez ki, akitől a megalázás sincs távol (feliratot kell viselnie magán a normasértőnek), végülis bedönti az iskolát. A diákok jórésze átmegy a Cavendish, progresszív, LMBTQ-barát, teljes diákönállóságra építő (sok tekintetben anarchikusnak tűnő) iskolába. Kétségtelen, hogy ezek megfelelnek a Kurt Levin és munkatársai (1939) által leírt alaptípusokra emlékeztetnek.
Kicsit naivnak gondolom azt, hogy a túlfejlett társadalmi környezetből, individualizmusból fakadó lelki-szexuális gondok pusztán kibeszéléssel megoldhatók, az ember bonyolultabb lény ennél, s azt is gondolom, hogy ezek a problémák-problémahalmazok folyamatosan feltörnek és szétzilálják a személyiséget, a társadalmat.
A filmsorozat egyes jelenete elgondolkodtatók, mások olykor szórakoztatók is: csúcs például a busz WC-jéből kidobott ürülék körüli bonyodalom; Maeve anyjának szatírába váltó temetése viszont inkább kínos… És persze vannak remek színészi alakítások. (Netflix, rendezők: Kate Herron, Ben Taylor.)
Itt hozzászólhat!
