Kutatóműhely órán azt a feladatot adtam ki a doktoranduszoknak, hogy írják le közérthető nyelven egy tudományos-ismeretterjesztő folyóirat (mondjuk: Élet és Tudomány) számára kutatásuk, disszertációjuk lényegét legföljebb 9 ezer leütésben. Meggyőződésem ugyanis, ha valaki nem tudja egyszerűen, tömören, mások számára is érthetően elmondani kutatása tárgyát, akkor annak valódi értéke, relevanciája is megkérdőjelezhető. Így kaptam ma egy remek áttekintő dolgozatot a színházi nézőkutatásról. Ki a néző, hogyan működik tér-műfaj-néző-idő kapcsolata?
És ennek kapcsán eszembe jutott az én színházi életutam. Mert a néző nem a színház bejáratánál (jegypénztáránál) születik. Hanem kis túlzással – mint a zene és nyelv – az anyaméhben. Körülbelül tízéves lehettem, amikor édesanyám elvitt egy vasárnap délelőtt (?) az Erkel Színházba a János vitézre. A minap is elérzékenyültem az Erkelben, mert ez volt a belépő. Cirkuszba az általános iskola vitt el bennünket, nagyon nem fogott meg, most kezdtem csak tudományosan foglalkozni a cirkusszal. Talán az egyik úttörőtáborban (?) Kemény Henrik bábszínházát láttam. Magával ragadott. Színházi ébredezésem a középiskolában kezdődött. Állandó bérletünk volt a Nemzetibe, évente 6 előadásra. 1974–1978 között szinte minden darabot láttam. A legnagyobb színészek hangját, mozgását személyesen megismertem. És ismét édesanyám. Annyira értékelte a színházba járásomat, hogy minden este, a színházból hazajövet a konyhaasztalon várt egy pohár tea és egy szendvics. Középiskolásként 1975 decemberében elmentem az Egyetemi Színpadra, egy Vörösmarty estre. Tőlem 6 méterre szavalta, énekelte, dobolta, üvöltötte Latinovits Zoltán A vén cigányt. Talán ezt volt az utolsó fellépése. Máig csak az ő hangján hallom; s ha verset akarok mondani, őt akarom utánozni. Bicskei Éva néni, magyartanárnőm férje (Bicskei Gábor) színházi szakember (igazgató) volt. Minden magyarórán szóba került a színház. Az ő ajánlásukra mentünk el Szolnokra, Paál István rendezéseire, később Schwajda színházába – a Táncdalfesztivál jut eszembe elsőként. Paál Übü királya máig előttem van. Láttam a Tragédia-rendezését, amelyből kihagyta az utolsó mondatot. Megrendített Paál István korai halála. Tömve volt a Nemzeti, egyfajta kiállás, tüntetés Sütő András Csillag a máglyán bemutatóján. A felső lépcsőn ültem. A végén kijött az ünnepelt szerző, óriási tapsvihet. Évekkel később Marosvásárhelyen ismerkedtem meg személyesen Sütő Andrással, fölelevenítettem az első, egyoldalú találkozást. Sütő András halála előtt felhívott telefonon. Minden szavára emlékszem. Katonaként Hódmezővásárhelyen a kultúrházban minden vendégelőadást megnéztünk. Egyetemistaként csoportosan vonultunk Kaposvárra (egy szerelem révén Kaposvár szinte minden korszakát megismertem), majd Győrbe (egy nagy esti csoportos beszélgetés Markó Ivánnal); de közművelődés szakosokkal meglátogattuk a zalaegerszegi és nyíregyházi színházat is. Néprajzi gyakorlatom Miskolcon volt, ott is eljutottam a színházba. Egyetem után „katonás” lettem, mindent megnéztem, Spiró Csirkefejét Gobbi Hildával talán négyszer is. Ha köreinkben fölhoztak egy-egy előadást, akkor ment mindenki. Így például a Pesti Színházban az Equusra Darvas Ivánnal és Gálffi Lászlóval. Sokat jártunk a Tháliába, Kazimir Károly sajátos rendezéseire. Azután egy (szerelmi) kapcsolat révén beavatódtam a számomra eléggé idegen musical műfajába. Sok-sok musicalt láttam; részben kötelező volt megnéztem, de élveztem is. Lám-lám, az édesanya után a szerelem az, ami nagyon motivál!
Értelmiségiként azóta is szinte minden fontosabb színházi eseményre elmentem. És elmegyek számos alternatív, pince-, szoba-, lakás- stb. színházi előadásra is. Tévén néztem a Nemzeti Színház megnyitóját, Mádl Ferenc ünnepi beszéde után a Tragédiát. Láttam Vidnyánszky Attila első (?) nemzetis rendezését a Johanna a máglyánt. Emlékszem, az előadás előtt egy televíziós kulturális műsorban futottunk össze, én igyekeztem kedvesen jelezni, hogy megyek az előadásra, megvan már a jegy, de Attila ridegen vette tudomásul. Jó pár évvel később a Nemzeti meghívott, hogy írjak az előadásaikról. Az operát érett férfikorban kedveltem meg. A Tannhäuserrel kezdtem, Wagner számomra a legnagyobb, évek óta visszajárok a Wagner-napokra. De azután jött Puccini. És ismét édesanyám jut eszembe, aki imádta az operát, én pedig menekültem, ha ha hallgatta, de úgy látszik, mégiscsak hatással volt rám. A Bohémélet végén, Mimi halálakor könnyezem (mert anyukám neve is Mimi volt).
Külföldi színházi élményeim is vannak, bár a nyelvi nehézségek miatt ezek többnyire nem emlékezetesek. Amszterdamban egy musical, Münchenben egy politikai kabaré (nem nagyon értettem), Prágában egy opera (Verdi), itt legalább nem volt nyelvi nehézség. Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Újvidék, Komárom és Kassa magyar színházait is látogattam. (Tíz évig Nagyváradon is tanítottam.) A kisvárdai színházi fesztiválra Minya Károly tanár úr vitt el. És ami kimaradt? Szeged, Pécs, Kecskemét, Sopron és Szombathely (pedig tíz évig ott is tanítottam, és éppen akkor alakult a Weöres Sándor színház – igaz, Jordán Tamással sokszor összefutottunk az egyetemen). Mindez csak egy kapkodós áttekintés volt; s csak azért írtam le, mert lám-lám volt egyszer egy édesanya, aki kézenfogta tízéves kisfiát és elvitte a János vitézre. És azóta nincs megállás…Így születik egy színházi életút. És nem marad színház látogatatlan.
Itt hozzászólhat!
