Az idei Wagner-napok a Műpában a Parsifallal zárult: láttam már, írtam is róla, bonyolult és talán kissé naiv történet, a kereszténység és a kelta Grál összehozása. Az első felvonás első órája nekem unalmas is, de azután jönnek a nagy kórusok, ezt nagyon szeretem, döbbenetes, ahogy három emeletről szólnak a karok, a második felvonás már mozgalmasabb, színesebb, és a harmadik felvonás is szép: itt érkezünk történetileg és zeneileg a megváltáshoz. Véletlenül sem kezdek értelmezésekbe (akkor sem, ha egy kedvenc tanárom a koncert elején nagy szemiotikusnak nevezett), de nekem az az érzésem, hogy Wagner nem pusztán operát (operadrámát), hanem egy vallási oratóriumot is szerzett – amikor a kórus a megváltásról énekel, olyan, mintha az angyalok kara szólna, valami messze fölöttünk lévő, örök hangzás, amit ugyebár leginkább a legmagasabb művészet képes csak közvetíteni. A művészet az ember leglényege, de ennyire fennkölt hatást csak kevesen képesek elérni, a vastaps azt mutatja, hogy sikerült, s milyen jó lenne, ha a tapsolókat (befogadókat) kicsit jobbá tenné.
Szeretem a Műpát, de azért a méregdrágán mért Walkür fantázianevű koktélba a Walhalla koktélbárban lehetne érezhető mennyiségű szeszt tenni (én a legkevesebbet is megérzem, de itt nem éreztem semmit, szerintem vizet adtak, nyilván mert két napja azt halljuk, hogy igyunk sok vizet), a másik pultnál a sör lehetne inkább a magyar ízléshez szabott – de ha másoknak megfelel, nekem mindegy. Itthon van gin is, tonik is, meg remek Soproni, Borsodi és Kőbányai, egyet már meg is ittam, míg ezt írtam. (Műpa, ma)
