Már túl az iskolai kötelezőkön (amelyek nélkül nem lennék az, aki), egyre jobban kedvelem az Odüsszeiát. Örök emberi mű, mert ma is élvezetes, kalandos, elgondolkodtató, és több szálon futó (nem lineáris) történetmesélése felkelti és fenntartja a feszültséget. Filmre is kívánkozik, s jó, hogy volt erre vállalkozó: Christopher Nolan. A csaknem háromórás film hű az alapsztorihoz: Trója ostroma után hazaindulnak a görögök, de eltévednek, tévelyegnek, Odüsszeuszt várja hű felesége, de fogy a remény, a kérők ostoromolják, szorul a hurok… és Odüsszeusz egyes egymaga hazatér és igazságot oszt. A film is felhasználja Homérosz (ki is volt?) módszerét: Odüsszeusz Kalipszó nimfánál némi lótuszevés hatására felidézi történetét, és lassan kibomlik a múlt Trójától addig, közben a párhuzamos jelenben Ithakában is vagyunk, s várjuk a kifejletet. Folyamatos az utalás az isteni elrendelésre, a halottak tiszteletére. Közben kibomlanak az emberi viselkedésformák: a „leleményes”, de kitartó, bölcs Odüsszeuszon túl a féltékenység, az lázadás, a hűség, egyén és közösség konfliktusa, önfeláldozás, az isteni akarat elfogadása. A rendező hangsúlyosan kiemeli az Odüsszeiában több helyen is megemlített trójai faló történetét, olyannyira: hogy a faló iszapba süllyedt képével indul a történet, majd a faló vontatása, felállítása, a falóból való kijutás, Trója kapujának megnyitása és a Trója kegyetlen elfoglalása is szerepel benne. A film dramaturgiája nagyobb hangsúlyt helyez a háborús ősbűnre (Trója), az ártatlanok elpusztítására, az ezzel kapcsolatos belső lelkiismeret-furdalásra és a külső, isteni bosszúra. Többször elhangzik a civilizáció pusztulása; hogy az erőszak erőszakot szül, aminek soha nem lesz vége; vagyis a bűnt bűnhődés követi – gondolom, ez volt a rendező fő szándéka. Messzebbre vezetne az a geopolitikai értékelés, amely a tengeri és szárazföldi hatalmak örök ellentétére utal. A jelenetek szépen meg vannak komponálva. Nincsenek nagy képi meglepetések, a zene szépen ritmizál a képekkel. A szinkronizált változatot néztem, s úgy tetszett, mintha olykor archaikusabb, időmértékes sorokban beszéltek volna (ha így van, óriási gratuláció a szinkronnak). Argos kutya hűsége számomra az egyik legmegindítóbb jelenet az eposzban. A filmben a kutya háromszor tér vissza, de a nagy poén, hogy 20 év után felismeri gazdáját, és úgy hal meg (múl ki), kidolgozatlan. Ezt nagyon sajnálom. Ha valaki nem akarja elolvasni az Odüsszeiát, nézze meg ezt a filmet, és nem baj, ha utána jelenetről-jelenetre megbeszélik – mert nagyon sokban rólunk szól ez a 2800 éves, tökéletesen mai történet. (The Odyssey, amerikai-angol kalandfilm, 2026. 2 óra 50 perc, Aréna, Imax – nekem kicsit túl dübörgő)
