Bár nagyon ritka, de azért van lélekszerű néprajz, lélekszerű nyelvészet, és szerencsére van lélekszerű irodalomtörténet is, vagy ahogy rögtön példát hozok rá: evangéliumi (szakrális) esztétika. A lélekszerű jelző annyit jelent, hogy a tudomány szűkre szabott határait átlépő, a teljes emberről szólni kívánó tudomány. A lélekszerű irodalomtörténet egy szép példája Keller Péter munkássága. Rájött arra, hogy az irodalmárok jórészt a saját elméleteikben, köreikben forognak, mondhatni: annak a foglyai, és a Gárdonyi-életmű értelmezéséből kimaradnak nagyon lényeges szempontok. Például a legutóbbi fél évszázadban az irodalomtörténet kiiktatta a szerzőt, amivel alighanem helyrehozhatatlan kárt okozott az irodalomszeretet, az irodalomértés terén – hiszen az irodalmi művel való azonosulásban óriási szerepe lehet a szerzőnek.
Küldetését metafizikai síkon, szakrális alapon indokolja: „Fentről kaptam a gondolatokat és az állítások bizonyítását is. Fentről adatott meg az a szabadság, hogy Dédapámmal kapcsolatban csak arról beszélhessek, ami a Szőlősgyörökön tizennyolc éves korában megfogalmazott életelv: a Jézus-követés és a Tordai Ányos által is megérzett boldog célbaérkezés által meghatározott – Cs. Varga István által aranytengelynek nevezett – egyenes mentén található. Csodálatos, bibliai háttérre épülő kincsesbánya húzódik az egyenes mentén”.
Keller Péter törekvése, hogy kiegészítse a hiányos Gárdonyi-képet. A hiányos kép oka: a félreértés, a félremagyarázás, a kirekesztés, az önmagukat kivételesnek és teljesnek tekintő kánonok.
A félreérések tisztázása, a Gárdonyi-kép kiigazítása során Keller Péter kapcsolatba kerül – a hiteles Gárdonyi kultuszért sokat fáradozó – Cs. Varga István irodalomtörténésszel, akinek az „ars sacra” felfogása segített neki megérteni, hogy miről is van szó: „van egy íratlan keresztény esztétika, amit leginkább evangéliumi esztétikának lehetne nevezni. Hulláma végigvonul az európai irodalomban, hat napjainkban is. Van azután többek között egy másik művészeti-esztétikai vonal is, amit klasszikusnak nevezhetnénk, s amely időről időre megszüli a maga kánonjait. Az evangéliumi azonban megfogalmazhatatlan. Lényegében Jézus személyéhez kötött, példája Jézus, az a mód, ahogy egyedül ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy elébe került „esetet”, emberi szívet, emberi nyomorúságot (120-121).
Természetes alapja van egy efféle esztétikának. A művészetek, így az irodalom (és persze a nyelv is) genetikusan kötődik a kultuszhoz, végső soron a szakralitáshoz. Van tehát egy másik, rejtőzködő, de olykor búvópatakszerűen felbukkanó másik, nem hivatásos művészeti megközelítés is. Ahogy itt felbukkan: íratlan evangéliumi (tágabban: szakrális vagy metafizikus) esztétika. Azért nevezném inkább így, mert még Gárdonyi kapcsán sem nevezném ezt pusztán keresztény (keresztyén?) alapállásnak – még akkor is, ha természetesen erősen keresztény alapállású. Gárdonyi nagysága abban is megmutatkozik, hogy vitathatatlan keresztényi alapállásán túl is értelmezhető.
(Keller Péter 2026. Dédapám, Gárdonyi Géza öröksége. A szerző kiadása, 2026. 358 oldal)
