András, akivel egy évben születtünk, együtt katonáskodtunk és együtt jártunk egyetemre, no meg benne voltunk pár irodalmi ügyben is, szóval András, akit inkább költőként ismertem, dedikálta egy regényét: Idegenek. (Harminc perccel a háború előtt). Rendszerint minden dedikált könyvet elolvasok, ez kötelesség. Megdöbbentett András regénye. A konkrét téren és időn kívül játszódó történetet egy nyolcéves kislány egyszerű, csupasz, pontos szavaival meséli. „Valahogy csak úgy történtek a dolgok.” A menekülőktől és katonáktól torlódó városból az anya menekíti a lányát egy másik városba egy pap és plébánia, valamint egy „kopasz katona” védelmébe. A gyerekek eleinte játékként élik meg a fokozódó háborús feszültséget, azután sokasodnak a tragédiák: a zongorista meggyilkolása, a mozi felrobbantása, majd pedig az évnyitón túszul ejtett gyerekek tragédiája. Ügyelni kell arra, hogy mit mond az ember (hazudni kell, tanítja lányát az anya), az állam nyelvét kell beszélni, idegenek jönnek, menekültek jönnek, furcsa ruhákban, idegen nyelvet beszélnek, más katonák jönnek, egyre feszültebb a helyzet – egyesek szerint másnap megjelennek a felszabadító csapatok… (A történet egy másik regényben folytatódik.) – A történetben nem lehet nem fölismerni az európai tendenciákat, a menekülőket, az „öltözködési forradalmat”, az észak-oszétiai (dél-oroszországi) beszláni túszdrámát… „Valahogy csak úgy történtek a dolgok.” S közben már nem vesszük észre, hogy nyakig benne vagyunk. – A regényt Azerbajdzsánban olvastam. Rögtön utána Balatonfüreden összefutok Andrással, beszámolok neki az olvasmányról. Éppen most indul Grúziába, a könyv ottani bemutatójára.
Itt hozzászólhat!
szept
11
