Hidegben

Múlt héten Szegeden jártam. Vonattal, mert szeretem a vasutat. Ceglédig fűtöttek, Kecskemétnél már fáztam, Kiskunfélegyháza után már nagykabátban is. Gondoltam véletlen. Visszafelé Kiskunfélegyházáig meleg volt, Ceglédtől már vacogtunk. Szolidárisan egymásra pillantunk a szemben ülő lánnyal. Fújja az orrát. Mondom neki, Szegeden még meleg volt. A lány nem veszítette el a humorát: Szeged délebbre van. – Tegnap ugyanolyan megfontolásból Pécsre mentem vonattal. Lefelé rendben volt. Találkoztam egy ismerőssel, aki Kaposvárra ment, és szidta a MÁV-ot, hogy miért nem járnak közvetlen IC-k Kaposvárra. Tényleg, miért nem? A 30 perces késést bekalkuláltam, így a Budapest-Pécs útvonal bizony 3 óra 15 perc. Visszafelé ismét hideg volt a vonaton. De nagyon. A vonat dugig volt, egy hölgy mellé ültem. Megkérdeztem, szabad-e az ülés. Nem válaszolt. A vele szemben ülő fiatalember mondta, szerinte szabad. Nem ért magyarul a hölgy? Kérdeztem. Nem válaszolt. Leültem, a hölgy magyar újságot olvasott. Némán vacogtunk. Kiolvastam a HVG-t és a HV-t. Kelenföld előtt már negyedórával fölkeltem, nem bírtam az ülve vacogást. Leszállásnál elköszöntem. A fiatalember mellett a hölgy is válaszolt: Viszontlátásra. – Eszembe jut 1997, amikor Kolozsváron vendégeskedtem az egyetemen. Egy professzor kolléga kikísért a vasútállomásra. A helyjegyet az ablak mellé kértem. A kolléga megjegyezte: Télen, mi itt Romániában sohasem kérünk helyjegyet az ablak mellé. Mélyen belémvésődött. És eszembe jutott az is, hogy reggel, amikor öltöztem, azon gondolkoztam, vékony vagy vastag zoknit vegyek-e föl. Mostantól nem kérdés, ha Szegedre vagy Pécsre megyek.