Emlékszem, 1984 decemberében anyám megrendülve hallgatta a rádiót: borzalmas vegyi katasztrófa az indiai Bhopalban, sok ezren meghaltak. (A mostani számítás szerint legalább az amerikai Union Carbide üzemében történt katasztrófa, 40 tonna metil-izocianát (MIC) kiszabadulása 3000 ember azonnali, 15–22 ezer ember későbbi halálát okozta; a felelősök soha nem lettek megbüntetve.)
Azzal a gondolattal indul a Netflix 4 részes Vasutasok című sorozata, hogy Gandhi szerint embert ölni nem szabad, őt mégis megölték, meg Indira Gandhit is szikh testőrei, nem sokkal a bhopali katasztrófa előtt, 1984. október 31-én, melynek kapcsán gyilkos bosszúállás indult meg, s a film egyik kis epizódja is bemutatja ezt, amit egy szikh nő a fiával menekül a vonaton, de nyomába erednek, szerencsére a vasutasok életük kockáztatásával megmentik őket. És hogy vajon 15 ezer embert szabad megölni? A választ nyilván tudjuk. A katasztrófáról készült egy 2014-es angol-indiai film Bhopal: A Prayer for Rain (ima az esőért), abban erőteljesebben boncolgatták az amerikai cég és az őket fedő indiai hivatalok felelősségét. Ebben a sorozatban a főszereplők a vasutasok, mellékszál a felelőssége (egy oknyomozó újságíró személyében). Már két évvel a katasztrófa előtti jelentés kimutatta, hogy nincs minden rendben, egy ember már korábban meghalt, a kórház és a rendőrség sem volt felkészítve, hogy mi a teendő, ha a város kellős közepén, a vasútállomás melletti gyárban katasztrófa történik. A film több szálon fut, a valós alap a bhopali vasútállomás hős vasutasai, a környező állomások vezetői, akik (ez lehet, hogy már a fikció része: felsőbb utasítást megtagadva) megpróbálták vasúton menekíteni az ottrekedteket. Több tragikus kistörténetet látunk: a szikh menekülőkön túl itt is megjelenik a tragédiába torkolló lakodalom (ez a korábbi filmben is benne volt), egy vasúti bandita terve és a tragédia hatására megtérése, az állami vasút éppen elbocsátott elnökének, az állomásfőnöknek és a fiatal mozdonyvezetőnek a hősiessége… Lehetne kisebb-nagyobb dramaturgiai hibákat kifogásolni, például azt, hogy van, aki azonnal meghal, van, aki viszont ugyanúgy szívja a mérget és nem; de ez mindegy, mert a történet alapja igaz, megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, és máig ható nyomot hagyott Bhopalon. Pár éve ott jártam, a vasútállomás melletti kis (piszkos, egeres) szállodában laktam, egész éjjel hallgattam a hangosbeszélőt; az utcákon máig vannak a katasztrófában megnyomorodott kéregetők… Fölemelő, hogy a legnagyobb baj sok emberből kihozza a legjobbat; s hogy többször is elhangzik: Bhopal a mi városunk. Nekem egyáltalán nem egy, a sok hatásvadász katasztrófafilm közül, hanem a kiáltó múlt, valóság. (Rendező, forgatókönyvíráő: Shiv Rawail, indiai film a Netflix megrendelésére.)
Bhopali utazásom képei (2000)
Korábbi írásom az angol filmről: https://www.balazsgeza.hu/?p=10724
