1981-ben utaztam először egyetemistákkal Erdélybe. Hajnalban érkeztünk Kolozsvárra. Sötét, szomorú volt a város. Az utcákon néma sorok álltak, vártak az emberek a boltok nyitására. 1992-ben utaztam másodszor. Egy homoródi faluban egy idős ember jó hangosan, hogy mindenki hallja (hiába akartam csitítani) ezt mondta: „Megéltem, hogy legyen villany, ez jó. Megéltem, hogy köves út van, ez jó. Már csak azt akarom megélni, hogy újra Magyarország legyünk.” S fennen éltette Horthy Miklóst. Akkor megértettem, amiről sokan csak papolnak, vagy kioktatnak: történelmek vannak. – 1996-tól rendszeresen járok, Szabó Zoltán, Péntek János, Cseke Péter professzorok hívására, konferenciákra, előadásokra, védésekre. Látom, hogy mint változik, színesedik, gazdagodik az ország. A diktatúrából való felszabadulás felhajtóereje működik. A kolozsvári Bulgakov hangulata nekem a nyolcvanas-kilencvenes évek Budapestjét idézi. Bár Lukács Csaba újságíró szerint a sajátos magyar hungaropesszimizmus, kultúrhisztéria már Erdélyben is felüti fejét.
Legutóbb, májusban egy kolozsvári bevásárlóközpontban járva nem tudtam eldönteni, hogy hol is vagyok Európában. A román tisztviselő két perc alatt elintézte hivatalos ügyemet, s bár egy mukkot se tudott magyarul, mosolyogva mondta, magyarul: Viszont látásra.
Itt hozzászólhat!
