Talán hatodik alkalommal utaztam Grácba, ottaniak meghívására, és másodszor adtam elő az egyetemen is. Furcsa érzés. Anyámat nagyapám a 30-as években Grácba küldte „német nyelvre” egy évre. Anyám perfekt német lett. A kilencvenes években én vittem vissza, kereste a házat, ahol lakott… nem nagyon találta. Nem szerette Grácot, rossz volt távol, idegenben. Én meg életem második felében járok ide. Most már vissza. Egy csodálatos városba. CST, kedves barátom és családja lát vendégül. T.-vel egy csodálatos bükkaljai néprajzi táborban ismerkedtem meg. Csodás tábor volt, valamikor 1983 táján. Gyűjtöttünk, kirándultunk, énekeltünk. T. később Grácban lett mérnök, utakat épít, három leánya van, és kulturális rendezvényeket szervez. Így kerültem ismét képbe. Az idei előadásomra sokan eljöttek. Magyarul most tanulók, Grácban tanuló egyéb egyetemisták (állítólag 1000 magyar egyetemista van), és sokan mások.
Én pedig ismét összehasonlítgatok. Itt most nincs tandíj az egyetemen. A város nagyon rendezett. T.-ék háza Grác mellett, a hegyen van, kristálytiszta levegőn. Gáz nincs ott, az osztrákok nem vezetik el mindenhová a gázt. Kis aszfaltutak mindenhol az elszórt házak között. Ez egy falu, vasárnap népi ünnep, a kisleányok szépen felöltözve mennek, gyümölcskosarat visznek. Mi kirándulni megyünk. Számos Alpenhütte, illetve Buschenschank található, ahol szabadon mérhetik a helyi termékeket: mustot, murcit, bort, sajtot, kenyeret, tejet… Bemegyünk egy házba, rögtön készítik az uzsonnát. Az utcákon felállított sátrakban friss bort mérnek. Számla sehol. HACCP sehol. Mindenki boldog. Egyébként egy szendvicset bármely boltban elkészítenek. (Látom a minőségellenőrök, köjálosok csodálkozó arcát.) Eljutunk a Harrer-hüttébe is, hó, szél, jég, jólesik a meleg kávé. Harrer állítólag a Dalai Láma tanítója volt, s visszatérve itt lakott. Csak a házigazdával nem tudjuk magunkat megértetni. Idős ember, erős tájszólásban beszél, nem érti a Harrer szót. Pedig ha valóban ott élt, lett volna dolgom vele… Fénykép azért készül. (A Dalai Láma eljött tanítója temetésére Ausztriába – néhány éve.) Hétfőn hajnalban vonattal utazom vissza, a Monarchia legnyugatabbi állomásáról. A vonaton diákok utaznak a városi iskolákba. Néhány néger és arab diák is. Vidámak. Átlépem a határt, és szinte megváltozik minden: a házak, az utak, a földek. 1990 előtt nagy volt a két ország közt a különbség, később ez mintha csökkent volna. Most ismét nagy.
Vasárnap este még eljutottunk Cecilia Bartoli Händel-estjére is. T. mondja, „Stehplatz” biztosan lesz. Nem volt. De a pódiumra kiülhettünk 50 euróért. Furcsa helyzet volt. Rajtam nem éppen a legelegánsabb ruha, sőt, sportcipő. Szemben velem Grác összes előkelősége, a polgármester is, a tömegben majdnem elbukott, majdnem elkaptam. Hálásan mosolygott rám. Szóval ülünk szemben a közönséggel, előttünk a zenekar, és akkor döbbenek rá, a világ egyik legjobb mezzoszopránja két méterre lesz tőlem… Tréfálkozunk, hogy most minket néz egész Grác. Fura helyzet. A koncert csodálatos. Persze Cecilia előrefelé énekel, de kétszer hátrafordul, és nekünk is. Gesztusait nem nagyon látjuk – a karmesterét annál inkább. Várom, hogy a Xerxes is legyen, de más dalokat, asszonyáriákat énekel. Az első részben zöld, a másodikban piros uszályos ruhában van a színpadon. Utána még iszunk egy pohár bort, egy fiatalember, aki hárfázni tanul itt, komolyakat kérdez, de már éjfél is elmúlt, fáradtak vagyunk, hajnalban pedig megy a vonat. És betört a hideg is, először húzom össze magamon a kabátot. Már hazafelé tartok a vonaton, amikor megtudom, hogy Cecilia hétfőn már a MűPában lép föl. Este én is Pesten leszek, igaz, nincs már jegy…
Itt hozzászólhat!
