Fáj

Tegnapelőtt meghalt egy ismerősöm, atyai jóbarátom fia. Húsz éve ismertem. Annyit tudtam meg az élettársától, hogy egyszerűen ráborult a számítógépre. 42 éves volt. A neten élt. Édesapja ezt írta nekem, egy oldalnyi levél végén: „gyászom is van, Zs. fiam tegnap meghalt”. Tudom, hogy magába zárja a fájdalmát. És nekem ő a második ismerősöm, aki számítógépre borulva hal meg. Mindkettőt siratja egy édesapa. Úgy húsz éve olvastam, ahogy az ember halad előrefelé, pontosabban a vég felé, egyre többen lesznek a halottai. Én elmentem Illyés temetésére. Fájt. Láttam a temető előtt magányosan Páger Antalt. Majdnem megszólítottam. Eltemettem két rendezőmet. Kardos Ferencet és Erdős Pált. Mindkettőt hamar, és váratlanul. Kardos Feri előző nap kávét főzött nekem. Másnap nem jött a fölvételre, de a munkatársai levezényelték a fölvételt. A végén láttam, hogy mindenki összeomolva ül a stúdióban. Mondják, üljek le, nem akarták mondani a felvétel előtt, de Feri nincs többé. Éjjel meghalt. Soha nem felejtem el szerénységét, kedvességét. És annyira keveset beszéltem vele. Ő találta ki a Hej, hej… formáját. És nagyon hiányzik Kerekes László is, a Rádió oktatási osztályának korábbi vezetője, a nyelvi bizottság titkára. Halála előtt nem sokkal biztatott, vállaljam el a legfőbb feladatot. Erről most nem beszélhetek. Fájó seb még KZ halála is. 28 évet élt. Halála előtt bekopogott hozzám, beszélgettünk, csak éppen az egész Intézet ügye szakadt rám, és a szokásos nyári szabad beszélgetés korlátozva volt. Azt mondják, hogy sokszor egy elmaradt beszélgetésen múlik… Nem folytatom, mert fáj, nagyon fáj… Talán jobban meg kellene becsülnünk egymást, és a megadatott perceket.