Naponta jönnek a hírek Bolíviából, Santa Cruzból. Még államfőnk is rákérdezett Evo Moralesnél. Persze, homályos ez az egész. De hadd elevenítsem fel, hogy én mit tudok rólad. Lám, így születik a legenda!
Amerika abban az évben (1978) adta vissza a Szent Koronát. Az I. László Gimnázium iskolarádióban akkor egy jegyzetet olvastam fel, amelyben elmondtam, hogy ha Amerika visszaadta a koronát, akkor a szomszédos országok is visszaadhatnák a magyar értékeket. És akkor ő, a dél-amerikai menekült diák földobott a gimnázium igazgatójánál. Mint irredentát. Akkoriban sokkal kevesebbért is kicsaphattak valakit. Engem a véletlen és Monostori Ildi néni közbelépése okán mégsem csaptak ki. Viszont azontúl nem voltam túlságosan barátságos a dél-amerikai fiúval. Bár jó szövege volt. Később az elnézésemet, majd a barátságomat kérte. 17 évesek voltunk. Óvatosan fogadtam el a közeledést, mert a feljelentés miatt idegenkedtem tőle. A gimnázium után bevonultam. Ő meg katonai főiskolára ment. De nem töltött ott sok időt. Majd az egyetem folyosóján találkoztunk, spanyol egyszakos lett, ami furcsa volt, mert akkor még nem nagyon voltak egyszakosok. Sokan megütköztek rajta, én nem, amikor megtudtam, hogy ő lett az ELTE BTK KISZ-titkára, amikor már mindenki a KISZ megszűnéséről beszélt. Ő lett az utolsó KISZ-titkár, talán két hónapig volt hivatalban. Utoljára a metrón találkoztunk, mesélte, hogy újságíró, itthon és külföldön. Ugyanolyan volt, mint a Lászlóban, közvetlen, barátkozó – de bennem a távolság nem akart csökkenni. Azután cikkekben és filmekben bukkant föl. Horvát zsoldos-hőstetteiről mesélt. Robbantásokról. Szentlászló védelméről. Mélyen és komolyan a kamerába nézett, bűvölte, ahogy az embereket, de én tudtam, hogy nagy játékos. Akkor már láttam: születik a legenda. Néhány évvel később bejelölt az iwiw-en. Visszaigazoltam. Író barátom egy tüntetésen találkozott vele, lelkes híve lett. Nem mondtam el neki a kamaszkori történetet. Amikor az első sms-hír jött, hogy „Állítólag lelőttek két magyart Santa Cruzban, mert részt vettek a bolíviai elnök elleni merényletben”, még nem gyanakodtam. Amikor másnap reggel annyit mondott a Kossuth rádió, hogy az egyikük egy bolíviai-magyar állampolgár, már sejtettem valamit. S néhány óra múlva jött az sms-hír, benne a neveddel. Azóta az egész ország megismert. Az újságok az első oldalon hoznak. Már tudtam, hogy legendává leszel. Az ős-forradalmár legendájává. Egy újabb Che Guevara…, egy bolíviai-magyar, zsidó-keresztény-iszlám forradalmár. A tengernyi ellentmondás dacára. Avagy éppen azért. Ma már tudom, hogy minden benned volt akkor, 17 évesen, abban a kamaszkori, kőbányai gimnáziumi történetben: a reflektorfénybe kerülés, a lázadás, a nyughatatlanság, a rettentő, áthidalhatatlan szélsőségek, sőt az utolsó szállodaszobai pillanat is, ahogy én elképzelem… A torz-kusza híradófelvételekből, hírügynökségi nyomozásokból, most már a politika bekapcsolódásából, a bulvárlapok anekdotagyártásából születik meg az, amit talán mindig is akartál: a legenda. Miközben itt idézgetlek, rájövök: már régen megbocsátottam. És persze nem csak neked, hanem másoknak is. Ha majd elmegyek Santa Cruzba, fölkeresem a sírodat… Ha egyáltalán igaz…
Most alaposan megnéztem a közösségi honlapodat. Még mindig rajta vagy, pedig te már két éve nem vagy. Szerepel ott egy szám: „Én vagyok az, aki nem jó, fellegajtó-nyitogató”. Én lejátszottam neked/érted ezt a számot a Kossuth rádióban. Szinte tudtam, hogy ez lesz a sorsod…
Ma láttam Kósa Ferenc Tízezer nap című filmjét. Abban szerepel egy mondat: „Nem tudod, hogy azoknak rosszabb, akik élve maradnak?”
Itt hozzászólhat!
