Vasútbarát. Hűen fejezi ki ez a szó a vasút iránti hűséget, szeretetet. Mióta 1968-ban elkezdődött a vasutak „visszafejlesztése”, létrejött egy terebélyesedő mozgalom, a vasutak megmentéséért, fejlesztéséért, emlékeinek összegyűjtéséért. Ennek egyik ága az általam vasútnéprajznak, sőt vasútantropológiának nevezett kutatási irány, amelyet 1986-ban kezdtünk el alapozni. Ennek nyomán kerültem be a vasutas köztudatba, bár nem lettem tb. vasutas, tiszteletjegyem sincs, nem is kell. 2006-ban Molnár Gergely egyetemi hallgatóval közösen szerveztünk vasútantropológiai szemináriumot az egyetemen. Két év múlva Bali János és Máté György szerkesztésében jelent meg egy kis vasútnéprajzi kötet, Talpfák címmel – rajtunk kívül még Majsai Orsolya írt bele. A vasútbaráti hálózat ösztönzésére tényleg sok minden történt. Például épült egy vasút a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Most pedig egy vasútnéprajzi kiállítás nyílt Sári Zsolt szervezésében.
November 10-én érdeklődő vasútbarátok és kutatók gyűltek össze a múzeumban, meghallgatni vasúttörténeti és –néprajzi előadásokat, vasutazni a skanzenben, majd megtekinteni a kiállítást. Cseri Miklós főigazgató igyekezett indokolni, hogy kerül a vasút a skanzenba. Mi értettük. Mindenesetre a skanzenvonat számomra új szó. Frisnyák Zsuzsa kimutatta, hogy a 19. század végén azért indul óriási fejlődésnek a vasút, mert a vasútépítési technika kiforrottabb, mint az útépítési. És az is érdekes, hogy a nagy sűrűségű hálózat és a zónatarifa miatt megnövekedett utasszám nem növelte a távolabbi migrációt. Az emberek többet utaztak, de csak egy bizonyos területen belül. Bali János egy vasutasdinasztia kapcsán érdekes részleteket tárt fel a vasút és a nép kapcsolatából: például egy 1956-os záhonyi esetet, amikor szenet szórtak a vágányokra, hogy a szovjet vonatok ne tudjanak „bejárni”. Az „ötletgazda” ezután Norvégiáig menekült, ahol ismét vasutas lett, és egy magyar nosztalgia kisvasutat alapított… Molnár Gergely a kecskeméti kisvasutak felvirágzását és halálát dokumentálta. Az utolsó években annyira csökkent a kisvonat presztízse, hogy már nem a terepjáró állt meg a vonatnak, hanem a vonat a terepjárónak… mondta keserűen.
A skanzenvonatozás összekapcsolta életem párhuzamosan futó szálait: a néprajzot, a nyelvészetet, az országjárást, a látható és láthatatlan társadalmi szövedékeket, amelyek feltárására vállalkoztam – amikor új kutatási utakat kerestem.
Boldogság volt tapasztalni, hogy a helyi érdekű vasutak iránt érdeklődő gimnazista diák tevékenysége tudományos-társadalmi programba kapcsolódott bele; s bár én is tartottam egy előadást az elmúlt évtizedek vasútnéprajzi kezdeményezéséről, inkább tanultam, gazdagodtam, és hallgattam… És elbűvölt mindaz, amit Szentendrén a baráti (vasutas) közösségben tapasztaltam. Ja, a restik hangulatát idéző fasírtot is kaptunk finom kenyérrel és uborkával.
Itt hozzászólhat!
