Családi házban nőttem föl, mindig volt háziállatunk, macskánk is. Most is van. De nem ismertem eddig a kijáró macska megnevezést. „Kijáró macska lesz?” kérdezte az állatorvos. Arra gondoltam, hogy még csak bejáró, meg, hogy mit fog ez nekem itt kijárni, de azután megértettem. Igen, kijáró macska lesz, házi macska, a kertben is lesz, benn is lesz. Így is lett. Most, hogy hideg van, a kijáró macska behúzódik a meleg lakásba, kiválasztja a legmelegebb járólapot, azon nyújtózkodik. Én ezt tudom, és vigyázok rá. Ám néhány napja késő volt már, kapkodtam, leoltottam a villanyokat és véletlenül belebotlottam a macskába. Úgy is föl lehet fogni, hogy belerúgtam. Persze nem akarattal. A macska beszaladt az asztal alá. Próbáltam édesgetni, elnézést kértem tőle, de nem jött elő. Mindez tehát néhány napja történt. És három év óta először. Természetesen soha nem bántottam. A macska azóta csak óvatosan fekszik a járólapon, és ha közeledem, menekül. Egyetlen félrelépés, belebotlás elég volt, hogy elveszítse irántam a bizalmát. Nem tudtam eddig, hogy a macska ilyen nehezen bocsát meg. Hát mi, emberek?
Tankönyvszerző munkatársam mesélte, hogy a fiának volt egy macskája. A fia Debrecenbe járt egyetemre. Amikor hetente egyszer hazajött Budapestre, a macska pontosan egy órával az érkezése előtt nyugtalan lett, és leült az előszobaajtóhoz. Éppen akkor, amikor a vonata Budapestre ért. Az édesanya szerint a macska sohasem tévesztette el, hogy mikor jön haza a fia…
Hazamegyek, hátha a macska már elfelejtette. Vagy esetleg megbocsátott.
Itt hozzászólhat!
