Idén már nem érkezett levél keresztanyámtól, Hedvig nénitől, a születésnapomra. Nem érkezhetett, mert tavaly, 100. születésnapja előtt meghalt a csákvári katolikus szeretetotthonban. Édesapám kérte fel Hedvig nénit keresztanyának, s Hedvig néni, a legszentebb ember, akit ismertünk, ötven éven át meg is felelt a lelki feladatnak. Egész életét a szeretetnek szentelte: éneket tanított, haláláig énekelt kórusokban, betegeket gondozott – ő volt az ápolója Németh Lászlónak az utolsó éveiben. Az utóbbi húsz évet Csákváron töltötte, az otthon vezetője szerint ő volt az első, aki reggel lement a templomba virágokat rendezni. Három éve látogattam meg utoljára. Délután érkeztem, éppen pihent. De néhány perc alatt rendbeszedte magát, és sugárzó arccal lépegett felém (járókeretre volt már szüksége). Megpusziltuk egymást, finom, jó illata volt, valami kellemes parfümöt hintett magára. Beszélgettünk. Úgy a tizedik percben megkérdezte. És te ki is vagy? Mondom, a Géza. Onnan mindent tudott, Apuról, Anyuról, testvérekről. Néhány éve visszaküldte gyermekkori kis ajándékaimat, képeslapjaimat, és a nem tudom, hogy hogyan hozzá került kétéveskori sapkámat. Ezeket őrizgette, nézegette: „Elküldöm neked ezeket a lapocskákat. Mennyire kedvesek voltak, bizonyság, hogy eddig őriztem. S most nem tudom csak úgy kidobni. Ha még egyszer megnézed őket, mint én, szíved derülni fog, mint az enyém. Öröm volt akkor, de most is. Ezt magammal viszem, mármint az örömöt, egyébként igen, igen kevés dolgot vihetünk materiálisan. Sok szeretettel ölel, csókol: keresztanyád. Imádkozzunk egymásért! kijelentő mód, jelen és jövő idő, mindörökké”. Hedvig néninél volt az a kis sapka, amely kétéves koromban megmentette az életemet. Anyám adhatta oda neki valamikor, mert Anyám minden alkalommal, ha előkerült az esemény híre, mindig fájdalmat érzett. (Pedig nem volt hibás semmiben, nyilván én voltam túl merész, mint azóta mindig, s azt gondoltam, hogy átúszom a jeges Rákos-patakon… Egy kilométerrel lejjebb fogtak ki, „véletlenül”, vagyis a sapkának köszönhetően, amely fennakadt egy bokron…)
2010 szeptemberében kicsit bizonytalankodva hívtam fel az otthont. Hogy van Hedvig néni? Tartottam a választól. Az otthon vezetője azt mondta, jól van, de már szinte mindig fekszik. Bármikor mehet látogató, aki távolról érkezik, azt mindig beengedik. Gondolkodtam, hogy mikor menjek. Azután néhány napra érkezett a hír, meghalt, 100. születésnapja előtt. Kiderült, több keresztfia is volt, ezért keverhetett össze bennünket. Most itt van nálam a sapka, az ő levelei, az én gyermekkori neki írt leveleim, valamint a hiány, édesapámé, és az övé. A hiány, bár mi mindannyian tudjuk, hogy örökre egymásé vagyunk, figyelünk egymásra, imádkozunk egymásért. Azzal a békességes derűvel, ahogy ők tették, sokkal nagyobb nehézségek, problémák között, mint amilyenekben ma mi itt élünk.
Itt hozzászólhat!
