Szép karácsony

Nem hagytunk mára semmi munkát. Reggel a Széchenyiben kezdtünk: szinte alig voltak, kicsit hullt a hó a fejünkre a gőzbe, persze csak a kötelező körök után. A Széchenyi hangulata mindenkit megnyugtat, mindenkinek javaslom (persze szigorúan csak a beléptetőrendszer, a milliárdos felújítás után hulló vakolat, a termálfürdőben az egyik lépcsőn hetek óta kihúzott igénytelen szalag látványának félretétele után). Délben összejön a fél család, Anyám (nyilvános közlésben: Édesanyám) is megérkezik Ráckevéről. Most jókedvű, bár panaszkodik, hogy eltűnik a pénze, illetve megkérdezi vagy ötször tőlem, hogy nem én hagytam-e nála ötezer forintot. Mivel jól ismer, hatodszor is megkérdezi, ugye, biztos tréfálok, és én hagytam ott az ötezer forintot. (Az az igazság, hogy legalább másfél éve nem jártam nála. Mindig ő jön föl a nővéremhez, itt találkozunk.) Persze ebéd után azért előkerül Csehszlovákia és a kitelepítés. Anyám élete ott megtört, amikor el kellett hagynia a szülőföldjét. De haza kell jönnöm, mert a Jézuska (antropológiai nyelvészet szakos hallgatóim pontosan tudják, hogy miért Jézuska vagy Kisjézus) mindenhová bekopog. Autózom át a városon, nyugodt már a város. Hallgatom azt a rádióadót, amelyet korábban nem nagyon hallgattam, de már nem hallgathatom sokáig, mert a hírek szerint megszűnik. Karácsony délutánja van, de én még ilyen tömény gyűlölködést nem hallottam rádióban. Értem, hogy semmivel nem értenek egyet, értem, hogy haragszanak – de emberek, ma karácsony este van. Erre az egy napra sem lehet fölfüggeszteni ezt a kemény politikai szövegelést? Ismertem egy embert, aki mindig gyűlölködött. Azt fogalmaztam meg róla: a gyűlölet tartja életben. Így is volt, sokáig élt. De milyen élet lehetett az? A ma reggeli egyik napilapban – igaz, a karcolatok között – ezt olvasom: „Kívánok nekik kellemetlen ünnepeket! Ne passzoljon a fenyőjük a talpfába, savanyodjék meg a halászlevük, essen szét a bejglijük, gyötörje őket egész éjszaka a lelkifurdalás, törjön ki rajtuk a pánik…” stb. Hát, lehet így is. Átautóztam a szülőhelyemen, nekem már ez is újdonság, mert ritkán ülök autóba Pesten. Megálltam a szülőházamnál, néztem az egykori fákat, amelyeket én ültettem. Szépen növekednek. Este – Jézuska után – nagyot sétáltunk a csöndes külvárosban. Láttuk a szépen kivilágított ablakokat. Ma kétszer is ettem halászlét. Dúdolgatom a Bohéméletet, nem csak azért, mert tegnap az Operában ismét meghallgattam, hanem azért, mert mindig velem van. Mimi áriája… Anyám és nővérem is Mimi… És nem tud ma senki sem fölzaklatni – igaz, már máskor is csak ritkán. Tegnap az opera után még elolvastam a Napút idei utolsó számát, amelyben a jövőre 70. életévüket betöltő jeles személyiségek vallanak. Jó figyelni rájuk! Éjjel is eszembe jutottak egyes sorok. Egyszerre végigolvasva az egész számot, úgy tűnik, hogy hetveneseinknek legalább a fele sértett vagy bántódott. Nem sikerült minden az életükben, az országban. Említik 56-ot, a különféle szakmai klikkeket, a rendszerváltást. Sokan a magánéletbe menekültek. Mintha a költők-írók lennének a legszomorúbbak. De vannak pontos tapasztalatok, gondolatok. Az egyik visszacseng: „A halál felől nézve minden nevetséges”. Sok bölcsesség is megfogalmazódik. Hadd idézzem kedves (ezt szívesen fokoznám) színésznőm, Béres Ilona szavait. Ennyit írt csupán, holott két oldalt is írhatott volna: „Ami megtörtént, megtörtént. A vizet, amit a borba töltöttél, többé ki nem öntheted. Minden változik. De újra kezdeni utolsó lélegzeteddel is lehet.” Békés, boldog ünnepeket mindenkinek. Még nem ért véget a karácsony.