Az ikervári temetőből előkerült egy 10-11. századra keltezett bronz csengő. Egy kis csengőcske „vagy csörgő néha közelebb áll a szívemhez a pompás leleteknél… Gyönge hangja, meghazudtolva a dolgok fontosságáról kialakított felfogásunkat, ideér hozzánk a történelem zaján át. Megelevenedik előttünk az a mezőn játszadozó, valószínűleg kissé szeleburdi kislány, akinek szülei akasztották a nyakába a csilingelő jószágot, hogy tudják, merre kószál, nem megy-e túlságosan közel a számára halálos sodrású Rábához. Az aprócska – ugyancsak bronzból öntött – csörgőt pedig a sorokpolányi ősmagyar temetőben, egy kisgyermek sírjában találták a régészek. Nyilván akkor temették el kis gazdájával együtt, mikor a család fájának legfrissebb, reménytelen hajtása törött le” (Mórocz Zsolt: A my Lakó-helyeink, 2006: 137).
„Veres Sándor negyedszázada gyűjti a pásztorcsengőket: „a régi pásztorokat a csengők hangja – vagy ahogy ők mondták, a csengők szava – érdekelte igazán, és talán engem is az ragadott meg, hogy e tárgyaknak nemcsak a külső megjelenése, de a szava is szép. Úgy is fogalmazhatnák, hogy azért figyeltem fel a csengőkre, mert azok megszólaltak. Beszélni kezdtek a világról, melyben a földnek értéke, a művelésnek haszna, a munkának becsülete, és az ünnepeknek méltósága volt…”
Móra Ferenc felfigyelt a kisgyermekeken előforduló csengőre. „A csengő szaváról tudta az anyja, hogy merre jár a kis bice-bóca, s ha messziről szólt a csengő, akkor érte ment”.
Folytatás itt: https://alfoldonline.hu/2024/01/csengok-csongettyuformak-a-magyar-nepi-kulturaban/
Itt hozzászólhat!
