Barátom hív, na, milyen volt a Kelet? Majd mesélek, javaslom, ebédeljünk együtt. Csak akkor, nevet, ha Dubajban jársz, mert én most három napra oda megyek. Nem mondod, mondom, tegnap reggel ott ébredtem… Akár találkozhattunk is volna.
A világ tehát Dubajba (én így írom, ez lenne a helyes átírás) megy, én is ott töltöttem a múlt héten 3 napot. Nem akartam menni, de útba esett, átszállás Keletről, miért ne. Nem akartam látni a felhőkarcolókat, a gigagazdagságot, a pusztító kivagyiságot (Burzs Kalifa, a legmagasabb torony, a világ leggazdaságtalanabb épülete), a sivatagba telepített síbázist. De hát rászedtek.
Már a belépéskor megbántam. Pénteken érkeztünk. Ázsia után teljes mosolytalanság. A vízumért külön sor. Nagyon hosszú. Retinafényképezés. Utána útlevélvizsgálat. Másfél órás sor. Ha valaki előtted elakad, várni kell. Sok embert visszaküldenek. Újabb fényképezés. Majd véletlenül a tegnapi pecsétet ütik be a 96 órás vízumba. Ajaj! Menni kell a főnökhöz. A főnöki iroda totális ázsiai káosz. A főnök fülén két telefon, körülötte kilátástalan apátiába süllyedt visszautasított utasok. Mi egyszerű eset vagyunk, ki kell javítani a dátumot. Másfél óra múlva beengednek, addig pörögtek a hátizsákok a csomagkiadónál. Péntek reggel van, nem jár a metró. Egyetlen tájékoztató sincs, hogy akkor most mégis hogyan. (Buszok vannak, de ezt már csak a taxizás után tudjuk meg.) Sétálunk Dubajban. Ugye az Egyesült Arab Emírségek fiatal képződmény, még nincs ötvenéves. Ennyi idő alatt átugrottak legalább száz évet. S ez nagyon rányomja a bélyegét. Egyetlen régiségük a széltornyok kultusza. Persze elmegyünk a legnagyobbnak tartott mecsetbe: ez az egyetlen látogatható, csak szombaton, csak 10 órakor, de akkor legalább egy egyórás előadásban mutatják be az iszlám hagyományokat. Ez a csúcspont. Meg a metrójuk. Fegyveres őrök vigyázzák. Annyira új, hogy az útikönyv még a térképet sem adja közre. Onnan csak a mások számára talán csodálatos, engem viszont lehangoló látnivalók: a felhőkarcolók, a vitorlásra és hullámra emlékeztető Burzs Arab szálló. Nekem a tengerpartjuk sem tetszik a futkorászó európai alkalmazottakkal és az alig 20 fokos vízzel, és persze a 800 méteres torony, amelyhez zarándokol mindenki, pedig még a környéke nincs is kész, sőt a tövéből udvariasan, de határozottan elzavar a biztonsági őr.
Dubaj nekem nem barátságos, az öncélú megalomán luxus országa, amely szinte semmit sem őrzött meg az arab világ csodáiból. Talán a metrón a gold-osztályon utazó arabok mondhatnának valamit, de én a regular-osztályon utaztam, indiaiak és délkelet-ázsiaiak között. Örültem, amikor végre kimehettem a repülőtérre, és elindulhattam a hosszú utazás végén Magyarországra. Szerencsém volt, az Emiratesszel repültem, így haza is hoztak. Nem úgy, mint a malévosok, akik a bécsi repülőtéren nem éppen a legválasztékosabb szavakkal beszéltek egyébként már amúgyis lepusztult, de mostanra megszűnt légitársaságunkról.
Itt hozzászólhat!
