Ismerőseim aggódva sms-eztek, mert éppen a Malév járatainak beszüntetésekor érkeztem haza. Nem tudták, hogy én egy arab légitársasággal utaztam, s ők percnyi pontossággal hazahoztak. Malévos/Maléves élményeimből viszont kettőt is felidézek. Mindkettő néhány évvel ezelőtt történt. Valamelyik európai repülőtéren Malév-gépre szálltam át, hosszabb külföldi út után, kicsit kiéhezve a hazai hírekre. A hazai gépet látva rögtön megkérdeztem, van-e valamilyen napilapjuk. Hol él maga, mikor utazott utoljára Malévval/Malévvel? Kérdezte a légiutas-kísérő, nem éppen a legrokonszenvesebb nyelvi formában… Tényleg, hol élek? Akkoriban már a Malév-gépeken nemcsak az újságok, hanem az ételek és italok is visszaszorultak. A nagyon rosszkedvű légiutas-kísérő így kínálta a szendvicset: Sonkás szendvics vagy sajtos szendvics? Illetve sonkás már nincs… Nagyon közel álltunk ahhoz a hangnemhez, amelyet a vicc így örökít meg: Kér inni? Mit lehet még kérni? Igen vagy nem? Ez persze túlzás, de a sonkás vagy sajtos, a sonkás elfogyott nem, s az sem, hogy a legutóbbi időben az európai járatokon már csak kétféle kitölthető üdítőből lehetett választani… A magyar újságok mellett a borok is eltűntek.
Nem is tudom, hogy hogyan és miért jut eszembe a légügyi dinasztia kifejezés.
Évek óta figyelem két arab légitársaság előretörését. Five star airlines… hirdetik magukat. Vadonatúj – mások úgy mondják: zsír új – gépeikkel, tökéletes – mások úgy mondják: full-extrás – szolgáltatásaikkal ma már az európai utasok nagy részét lekapcsolják, s ők juttatják el Kataron vagy Dubajon keresztül Ázsiába, és persze sok más célpontra is. Mit tudnak? Mosolyognak, nagyon barátságosak. Menükártyát adnak. Mindenféle italból lehet választani. A gépeken nemzetközi, többnyelven beszélő személyzet van. Be is mondják az általuk beszélt nyelveket. Legutóbb ezeket a nyelveket mondták be: arab, angol, spanyol, német, orosz, román, magyar, lengyel, szerb, hindi, thai, koreai… Sokáig találgattuk, hogy ki lehet a magyar. De nem tudtuk meg.
Azon is töprengtem, hogy a mosolyon, a kitűnő ellátáson kívül miért megy nekik olyan jól. Amikor egy ománi benzinkútnál tankoltam, rájöttem. A benzinár. Szinte ingyen repülnek, annyira olcsó a kerozin… Így persze könnyű.
Legutóbbi utamon a világ legnagyobb Airbusával is utaztam Bangkokból Dubajba. Több mint ötszázan, két emeleten. Egyébként semmi különös, ha csak az nem, hogy a repülést (fel- és leszállást) már észre sem lehet venni. Én amúgy attól tartok a legjobban. A többi már mindegy. Ismerik: gépek ritkán maradnak fenn.
Egyébként most olvasom az idézőjeles magyar meghatározását a stewardessnek, azaz a légiutas-kísérőnek: levegőben dolgozó vendéglátós…
Ha már a repülésnél tartunk. Ha már nem engednek a repülőterekre, repülőkre ivóvizet bevinni, akkor talán minden utasnak mindig biztosítani kellene az ivóvizet. Senkinek nem jut ez eszébe. Volt olyan, hogy hajnalban érkeztünk meg egy országba, se a repülőtéren, se a szállodában nem lehetett vízhez jutni. Csak reggelinél. Utasnak, vendégnek vizet nem adni – ez a természeti népeknél embertelenségnek számít. Még az ellenségnek is biztosítani kell a vizet. Ha ivott, akkor már meg lehet ölni, addig nem. Bangkokban ötórás volt a várakozás két gép között. A thai gépre bevittem a vizet, a reptéren elvették. Mondom, öt órát leszek itt. Nagyon sajnálják. Vettem egyet három dollárért. Erre megy ki. Másutt vannak kedvezőbb jelenségek is. Az óriási, új müncheni repülőtéren például bárki ihat ingyen kávét vagy teát. Folyamatosan töltik fel az automatákat. Messze kalandoztam el a Malévtól. Ki tudja, hogy ez a mozaikszó eltűnik-e a magyar nyelv történetében, vagy esetleg újraéled. Én ez utóbbiban bízom.
Itt hozzászólhat!
