Gömöri káromkodásgyűjtemény

(Zsupos Zoltán: Gömöri káromkodások könyve 1-2. Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület a Patrióta Kiadó (Rimaszombat) által, 2010. 336+378 oldal. Gömör-Kishonti Téka, 18.)

Szinte mindennapos tapasztalat: durvul a nyelvhasználat, egyre több a káromkodás. Bár magánemberként lehetnek ilyen tapasztalataink, ezt történeti társadalomkutatóként, nyelvészként nem erősíthetjük meg. Mert nincs mit mivel összehasonlítani.

Persze a káromkodásokra már régen fölhívták a figyelmet. Már Mózes kőtábláin szerepelt a tízparancsolat között: Istennek nevét hiába ne vegyed! Később is sokszor fölhívták rá a figyelmet, kőbe is vésték, például: „Marosvásárhely piaczán tilos az otsmány beszéd!” (Az egykori kőbe vésett felirat ma a Lakiteleki Népfőiskola kertjében található – nyelvemlékké vált.)

De mi is az a káromkodás? A szó a károg-kárál igére mehet vissza, abból lett a káromol, majd pedig a káromkodik. Aki káromkodik, az kárál, károg, mint a varjú, de ez kevés: a káromkodás modern kifejezéssel: a verbális agresszió (további idegen megnevezések: diszfemizmus, kakofemizmus) egyik kiemelten súlyos formája, alapesetben istenkáromlás (blaszfémia), tágabb értelemben a vallásra és/vagy emberre vonatkozó becsmérlő kifejezések, átkok, szitkok összessége. Czigány László 1992-ben a káromlásokat a következő tartalmi elemek szerint osztályozta: Isten nevének káromlása, a Szentháromság káromlása, Jézus, Szűz Mária, szentek, keresztség, lélek (lelkeződés), szentségek, angyalok, apostolok, üdvösség, imádság, túlvilági élet, evangélium, templom stb. Galgóczy László 2005-ben a nyelvi forma és funkció alapján a káromlásokat a következő csoportokba osztotta: adta-teremtézés, ebadtázás, lelkeződés, míveltetés, káromkodásátok, gyalázkodás.

Mi, magyarok különösen büszkék vagyunk arra, hogy változatosan, cifrán tudunk káromkodni. Több évszázados furcsa nemzeti dicsekvés ez. Jókai Mór A mi lengyelünk című regényében így mondja: „Úgy káromkodni, mint a magyar, senki sem tud. Ha valakinek eszébe jutna a káromkodások szótárát megírni, az lenne a legnépszerűbb ember az országban.” Hát, most valami ilyesfélére vállalkozott Zsupos Zoltán, majd meglátjuk, igaza lesz-e Jókainak…

Bár a káromkodásokról (és egyéb nyelvi agresszióról) régóta van tudomásunk, adatok is akadnak egyre bővelkedő számban az ómagyar kortól napjainkig, mégis rendszerezett káromkodás-monográfia eddig nem állt a rendelkezésünkre. A már említett Czigány László 1992-ben közreadott egy példaértékű gyűjtést (Káromkodások a XVIII–XIX. századi Zala megyében. ELTE, Budapest), tudomásom van Bencze Imre nagy káromkodásgyűjtéséről is (ebből egy mutatvány megjelent Átok-, szitok-, káromszó. In: Balázs Géza és Grétsy László szerk.: Anyanyelvünkről anyanyelvünkért. NKÖM, Budapest, 2000), tudományos kutatása is szépen előrehaladt (pl. Galgóczy László több történeti tanulmányt jelentetett meg e témában). Sőt egy monografikus feldolgozás (tanulmánygyűjtemény) is megjelent, amelyről a jelen kötet szerzője sem tesz említést: Zimányi Árpád szerk.: Az agressziókutatásról interdiszciplináris keretben (Eger, 2008), olyan alapvető tanulmányokkal, mint pl. a már említett Galgóczy Lászlóé (A nyelvi agresszió és diakrón formái a magyarban) vagy például Balázs Géza és Dede Éva áttekintése (A verbális agresszió diszciplináris keretben). Minden elemzésnek az alapja az alapos gyűjtés, megfigyelés, pontos adatközlés. Ebből a szempontból hiánypótló Zsupos Zoltán most megjelent kétkötetes káromkodáskönyve.

Zsupos Zoltán munkája a debreceni egyetem néprajzi tanszékén folyó, Ujváry Zoltán által vezetett Gömör-kutatás egyik igen méltó teljesítménye. A Gömöri káromkodások könyve 1-2. voltaképpen történeti káromkodásgyűjtemény: a Gömörországra, azaz a történeti Gömör és Kis-Hont vármegyére vonatkozó XVII-XIX. századi helyi írásos történeti anyag feltárása, szöveghű közlése (2. kötet), valamint frazeológiai szótárba való rendszerezése (1. kötet). Zsupos Zoltán több évtizedes munkával 607 történeti káromkodást tárt fel. Mint néprajzkutató nagyon jól tudta, hogy nem elég egy puszta nyelvi adat (szó, kifejezés), még akkor sem, ha azt pontosan adatolják (honnan származik), hanem annak teljes környezetét le kell írni. Ezért a 607 káromkodás egy egész kötetet megtölt, hiszen betűhíven közli a káromkodás előfordulásának teljes szövegkörnyezetét (többnyire egykori tanúvallomásokat, Rozsnyó és Rimaszombat iratanyagának áttekintéséből). Önmagában érdekes olvasmány, hogy egykor „mi ütötte ki a biztosítékot” az emberekben, s miért gerjedtek Isten ellen való haragra. Megdöbbentő, de igaz: ugyanolyan okokért, mint ma. A káromkodások mögött ugyanis eredendően mindig van ok (egy cselekmény), amely feszültséget, indulatot, dühöt vált ki, s ennek egyik következménye a szóbeli agresszió. Ez a szóbeli agresszió lehet a fizikai agresszió bevezetése, de lehet helyettesítője is. Sőt, ma egyre inkább beszélhetünk szándék, akarat nélküli verbális erőszakról, amikor a káromkodást megszokásból, mondjuk ki bátran: kulturálatlanságból alkalmazzák. Erre mondják, hogy valakinél a káromkodás töltelékszóvá válik. Jókai Mór A mi lengyelünk című regényében olyan pontosan fogalmazta meg: „A magyaroknál a káromkodás afféle biztossági szellentyű, melyen keresztül a felforrt indulat elrepül…”

Zsupos Zoltán káromkodáskönyvének első részében a történeti szövegekből kigyűjtve sorra veszi azokat a helyzeteket, amelyekben a káromkodás kiváltódik. Ez a módszer messzemenően megfelel „a beszélés etnográfiája” irányzatnak: vagyis egy beszédcselekvés, beszédszokás megismeréséhez tudni kell, hogy ki mondja kinek, hol, milyen körülmények között stb. Zsupos Zoltán „cselekvéstipológiája” a következő: verekedés, békítés (a békítő személy közbelépése, tudjuk, néha ő kapja a legnagyobb pofont), szemtanú, gyilkosság, magzatelhajtás, közlekedési baleset. Itt álljunk meg egy pillanatra. Ma a káromkodás talán egyik leggyakoribb helyzete lehet ez. De a XIX. századig mindössze egyetlen ide sorolhatót talált a szerző. Az esemény a következő volt: „Egy lassabban haladó szekér előzése közben elütöttek egy embert, akitől a balesetet okozó szekéren ülő úr megkérdezte, esett-e valami baja. A válaszra, hogy fáj az oldala, az úr káromkodva felelte, hogy azért fáj, mert berúgott a pálinkától.” Valójában a káromkodás nincs is kifejtve ebben az eseményben… De folytassuk a káromkodáshelyzetek felsorolását: lopás, rablás, orgazdaság, tilosban való legeltetés, elszenvedett kár, adósság, gyújtogatás, törvények és rendeletek be nem tartása, sorozás (katonaság), munkavégzéshez kapcsolódó, családtagok közötti, a nemi erkölcsöt sértő esetekhez kapcsolódó, felekezeti hovatartozásra vonatkozó, valamint mulatozás, alkoholmámor, kötözködés, sértés, kérés közben támadt káromkodások. De szülhet káromkodást egy már elhangzott káromkodás, sőt lehet oka a káromkodásnak az is, hogy nincs oka. Csak úgy… (Kőbányán így mondják ezt kikezdéskor: Anyáztál? Neeem? Akkor én hazudok???)

Zsupos Zoltán munkájának harmadik része maga a szótár: ebben a káromkodások (frazémák) ábécérendben találhatók, de az egyes vezérszavakat külön is kiemelte (hiszen nem mindig a legfontosabb szóval kezdődik egy-egy káromkodás). Áttekintve a káromkodásokat, megállapítható a változatosságuk (egy-egy káromkodástípus mindig nagyon sok változatban él). Az is látható, hogy néhány évszázad alatt nem változtak sokat a káromkodások. Bőven van itt is „baszom a…”, disznó teremtette (általában a teremtézés és adtázás mindig istenkáromlásnak minősül, hiszen egyrészt Isten nevét veszi elő, másrészt megkérdőjelezi a Teremtő tevékenységét), ebadta, huncut (alávaló ember; s akkor még tudták, hogy a német kutya és nőstény állat nemi szervéből összerakott szó), kurafi, kurva, „kutya…”, mennykő, picsa, pina, segg, szar… stb. Egyetlen kritikai megjegyzésem, hogy a szótárban szépen kiemelve, szövegkörnyezetben találhatók a korpuszok (voltaképpen egy mintaszerű korpusznyelvészeti anyagról van szó), de nincs egyetlen magyarázat sem. A mai olvasó nyilván nem tudja, hogy mitől káromkodás az ebadta (fentebb elmagyaráztam), de én sem tudtam megfejteni a következő mondat káromkodás erejét (és persze eredetét): olyan kő üsse meg, mint a bombi…

Zsupos Zoltán történeti káromkodáskönyve alapvető etnográfusi és nyelvészi forrásanyag, további kutatások, megállapítások ösztönzője lehet. Talán az is kiderül majd, hogy mi magyarok mégsem vagyunk egyformán annyira káromkodósak. Jókai Mór az Egy az istenben például azt mondja: „Pedig a torockói sohasem átkozódik. Egyetlen szitkozódása, ha nagyon megharagszik, az, hogy ’Egyen meg a birgej’, ami tréfaképpen hangzik.” Ki tudja, igaz-e?