Kőbánya nekem a gyermek- és az ifjúkor. Várépítések, nagy séták, biciklizések, 4,50-es sör a Zöldike udvarán, 16 évesen, iszonyatosan keserű volt… És most, amikor Gustave Flaubert Az első Érzelmek iskolája művét olvasom, melynek címe: Két barát (Napkút Kiadó, Budapest, 2009.), bizony magamra, magunkra ismerek: „Két dolog esik meg: az ember eggyé válik a társadalommal, átveszi eszméit és szenvedélyeit, majd eltűnik a tömegben; vagy meghúzódik önmagában és sohasem bukkan napvilágra. Mélységes különbség jön létre közte és többiek között, egy és ugyanazon eszmét is teljesen különböző módon értelmezik… Ezért olyan sok a barát a gyermekkorban, már kevesebb az ifjúkorban, alig akad az érett férfikorban, és egyáltalán nem létezik barátság aggastyánok között.” (273)
Flaubert így folytatja a két barát történetét: „Így vált el szívük lassanként egymástól, a dolgok erejénél fogva, mindennemű közvetlen ok, heves fájdalmak nélkül, mint ahogyan az érett gyümölcs is, ha nem eszik meg a kellő időben, óhatatlanul elindul az alig érzékelhető rothadás útján. Ifjúkoruk meghitt összhangját lazább, könnyedébb kölcsönös ragaszkodás követte… Nem tudjuk magunkból teljesen kivetni régi barátságainkat, hiszen így nagyon is sok mindent vennénk el magunktól…” (298)
Flaubert 1845. január 7-én hajnali egy órakor leírt sorai (ez a történet vége) annyira illenek Kőbányára és ránk, régi (nem mondom, hogy egykori) barátokra, hogy már idézni sem merem… Amikor viszont ilyesféléket írok, arra gondolok, hogy egyszer majd olvassa. „Így múlik el az élet a csalóka rokonszenv, a szívből jövő, viszonzatlan érzelmek légkörében.” (297)
Itt hozzászólhat!
