Segítsek, anyuka?

Anyámat tegnap ismét bevitték a kórházba. Ma éjjel azt álmodtam, hogy talán a régi házunkban vagyunk, szokás szerint szétrakodva a szobámban, anyám főz, délfelé bejön, hogy lassan ebédidő. Bennem ilyenkor mindig volt egy kis neheztelés. Félretettem a munkát, és azt mondtam: Segítsek, anyuka? És fölébredtem. 5.50-et mutatott az óra. Nádas Péter írja, hogy éjjel egy bizonyos időpontban mindig fölébred, valaminek akkor történnie kellett a családjában. Ma meglátogattam anyámat. Ült az ágyon, maga elé meredve. Megismert. Csak néhány dolgot kevert össze. Magammal vittem Luzsicza Lajos érsekújvári könyvét. Én most olvastam az anyám fiatalkorának városáról készült szerelmes vallomást. Nézegettük a fényképeket. Volt, amit megismert. A gimnáziumot. Nyolc évig jártam oda, hogyne ismerném… mondta. Ami neheztelés bennem volt, már régen elmúlt. Az jutott eszembe, talán 17 éves lehettem, amikor karácsonykor eleredt az orrom vére. Az ügyeletre kellett menni, a Gyáli útra. Lehetetlen helyre. Nem kellett volna, de anyu elkísért. És hány százszor-százezerszer aggódott… Ahogy anyám mellett ülök az ágyon, Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című verse jut eszembe. S különösen az utolsó sor. Ma a legnagyobb magyar íróval lett volna találkozóm, de elkerültük egymást. Hívott, mondtam, már anyámnál vagyok a kórházban. Este újra beszéltünk. Meghallgatott, megértett. Lassan fel kell készülnöm arra, hogy árva leszek. Az ember távolodó anyját látva ugyanúgy kezdi szeretni, mint hatévesen, amikor utoljára a nyakába ugrott. És a saját elkerülhetetlen jövőjére is gondol.