Brávó!

Tegnap a legnagyobb magyar írónál vendégeskedtem, húsz négyzetméternyi otthonában. Hogy a legnagyobb, ezt Lázár Ervin mondta rá. Mert két méter magas. És volt 130 kiló is. Baránszky Jób László áldotta a nemzedéket, amelynek két ilyen tehetséges írója van. S hogy a többiek az ő köpönyegéből bújtak elő. Ekkor barátainak száma megfeleződött. S mivel keményfejű, akarnok ember, meg iszik is szépen, barátai ismét megfeleződtek. Nem tudom, igaz-e, vagy csak mondja, de ha kellett, erővel is kiállt a maga és mások igazáért. No ekkor megint feleződtek. Nekem úgy 15 éve azt mondta, engem nem fog megverni. Most elmesélte, hogy első szlenggyűjtéseim hívták fel rám a figyelmét. S hogy ő is gyűjtött firkákat, odaadta Háy Ágnesnek. Akit meg én is ismertem. Majd 1988-ban írtam egy hosszabb elemzést a nagyregényéről. Elküldtem neki. Nem tudtam a címét, az Írószövetségbe küldtem. Pár hét múlva jött a válasz: megkapta, örült neki. Kritikát nem olvas, de ezt az elemzést igen. Azóta többször találkoztunk. Egyik fiatal barátnőjét tanítottam. Most derült ki, hogy egyik-másik tanítványom az ő tanítványa is volt. (Kihagyás. A hír neki is új volt. Persze volt vagy száz nője.) „Brávó” írtam új, 599 oldalas könyvének elolvasásakor. Repülőn, Iránban is olvastam. Erről a regényéről beszélgettünk. Persze inkább ő. Fölemelő volt ez a szellemi erőtér. Végre nem csak szervezés, nem csak befelé fordult szakemberek. Kitárult a világ. Ő is bejárta. Angolul úgy ír, mint magyarul, de ő magyar író. Persze nem értettem mindent. Elárult egy titkot. Egyetlen gondolata van. Amit a harmadik majdnem halálakor (Marharépa) ki is mondott. És most nekem elmondta. (De azt mondta, ne áruljam el senkinek.) Remek mondatai voltak. Jegyzeteltem. Beszélgetésünket megírtam. Ma többször hívott. Bátorított, írjam meg nyugodtan, az ő keresetlen stílusában. A decemberi Édes Anyanyelvünkben jön.