Iszfahánban a pénteki ünnepen, a 400 éves híd boltívei alatt ült családjával. Ott ismerkedtem meg vele, lányával, vejével, unokáival, akik csodálkozva bámulták az európait. Kicsit beszélgettünk, címet cseréltünk. Béke volt ott, de egy mondatát, ami a felszín alatti parázsra utalt, nem akartam megérteni. Most a világhálón levelezünk. Minden forró témát kerülök. Nézem az általa feltöltött képeket, leginkább iráni nők, olykor csador nélkül, de hisz ez hogy lehet? Iránban kötelező a csador. Filozofikus üzeneteket ír perzsául, a gyatra fordítóprogramból alig tudok valamit kihámozni. De emberi jogok, szeretet, béke, democracy… ilyesmi kijön. Ma rámbökött, beszélgetni kezdtünk. Akkor ott a híd alatt is mondott olyasmit, amire nem reagálhattam. Olyan szavakat, amiket – nekünk már kifinomult érzékünk van – hangosan nem lehet kimondani. Nem féltem Iránban, de óvatos voltam. Semleges dolgokat írogattunk, de a végén megelégelte, s ezt vágta oda: ‘we are fighting with dictators in iran here is same as germany at the time of hitler do u now?’ Ijedten írtam neki vissza: nem lesz ebből baj? Már egy órája várom a választ, nem jön, a gép azt jelzi, ezt már nem is olvasta. Én sem merek többet írni, családja van, egyetemi tanár.
A hideg, jeges szél, hülyeség lenne azt mondani, a történelem, becsapott a szobámba. Ma Teheránban 2 fok van, itt Pesten 16. Nem ezért jeges a szél. De Önök ezt értik. Az a kivételes helyzet, hogy ezt én most leírhatom. Csak ne ártsak vele valakinek.
Itt hozzászólhat!
