Évek óta újév napját kirándulásnak szenteljük. Ebből az is következik, hogy szilveszterkor nincs nagy buli. Idén másodszor a Kékesre mentünk. Mátrafüredről indultunk, Füredet elhagyva még 5 km-t jelez a tábla, de több az! Ráadásul fölfelé. A Bene-várnál már a felhők fölé kerülünk, ragyog a nap, kristálytiszta a levegő, fehérek a fák, kéklik a Kékes. Bene-várát mára feltárták. 1970-ben édesapámmal még bokrok közt keresgéltük, alig találtuk egy-két faldarabját. A Kékesen hó és élénk élet. Síelők is. A tetőn lévő bisztróban egy tál étel, és persze egy elmaradhatatlan beszólás: nem látja, hogy nem lehet itt kártyával fizetni (kártyaleolvasó volt a pénztárgép mellett). De ilyenkor az ember se nem lát, se nem hall, részben a már megszokott barbárság, munka- és vendéggyűlölet okán, részben azért, mert a friss tiszta levegő az embert traktábilissá (kezelhetővé, hajlékonnyá, à la Jókai) teszi, erre mondjuk: most fát is lehet hasogatni a hátamon. Füredre a hosszabb úton ereszkedünk lefelé, bájosan csordogáló patak mellett, egykori, elfeledett kis malomárkok, kallómalmok maradványain. A sűrűsödő ködben, homályban felködlik lelki szemeim előtt egy édesapa, aki 10 éves kisfiát ugyanezen az úton viszi. Az apukám.
Itt hozzászólhat!
jan
1
