Kedden kaptam a szomorú hírt, hogy február 10-én 82. évében meghalt Petőfi S. János tanár úr, a mai magyar nyelvészet külföldön egyik legismertebb képviselője. Leginkább az ún. szemiotikai szövegtan kidolgozása és művelése kötődik nevéhez; egy, a strukturalizmusból indult szövegelemző-szövegértő elmélet, módszer, stratégia. Lenyűgöző előadó volt. Módszerét szinte mindig klasszikus verseken mutatta be, de foglalkozott vizuális és akusztikus „szövegekkel”, képek, zenék elemzésével is. Svédország, Németország után Olaszországban volt egyetemi tanár, de a 80-as évektől egyre gyakrabban járt haza, sőt haza is költözött. Innen járt ki Macerátába. Az elmúlt évtizedben sokat segítő lektora volt tankönyveinknek, még a legutóbb is adott nekem vázlatokat, hogy miként kellene a szövegtipológiát továbbgondolni. Aktívan bekapcsolódott a szemiotikai társaság életébe, részt vett szinte minden rendezvényen. Ő javasolta az abdukció (feltételezésen alapuló jelentés) kutatását is – talán a leginvenciózusabb ötlet volt az elmúlt évtized szemiotikájában. Legutóbb december 13-án jártam náluk. Teát ittunk, beszélgettünk, emlékszem, elmondtam neki, hogy mit tudtam meg a macskák hatodik érzékéről. (Náluk hallottam egy érdekes macska-sztorit.) Figyelmesen hallgatott. Mint sokszor. Emlékszem, egyszer valami olyasmit mondott: „végső soron nincs semminek semmi értelme”. Jó lett volna ezt alaposabban megbeszélni. 70. születésnapján a Magyar Rádióban egy egyórás portrét készíthettem vele. Talán itt vallott legrészletesebben életéről, munkásságáról – a felvételt az élete fontos eseményeit tartalmazó DVD-re is föltette. Tanár úr, volt értelme…
Itt hozzászólhat!
febr
13
