Szakképzőben

Székesfehérváron egy szakképző iskolában tartottam ma órát (az egyetemen szünet van már). Záró alkalma volt ez egy sorozatnak, amelyet egy pályázat támogat: élményszerű és nagyon gyakorlatias órákkal segíteni hátrányos helyzetű fiatalok felzárkóztatását. Előre felhívták a figyelmemet, nehéz lesz velük. Nem tartottam tőle. Fél évig tanítottam szakmunkásképzőben, egy évig egy szakközépiskolában. Máig szép emlék. A húsz székesfehérvári fiú sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Hát persze, hogy bejövetelkor elhangzott egy poén: „Lámpalázas vagyok, hazamehetek?” Azután persze maradtak, négyen erősen, még vagy öten közepesen együttműködtek, a többiek udvariasan vettek részt az órán, és egyetlenegy fiú volt, aki ásítozott és hintázott a széken. 9-10. évfolyamosok, akik most „felzárkóznak”, szakmákkal ismerkednek, majd választhatnak. Nincsenek semmire kényszerítve. De tanáraik embert akarnak faragni belőlük. (Meglepődtem, hogy az én tankönyvemből tanítanak… Megmutatták, ronggyá volt gyűrve, tényleg.) Az iskolakönyvtárban megtudtam, hogy van egy ronggyá olvasott mai magyar könyvsorozat. A 7. kötete most jelent meg, 4000 forintba kerül, most éppen nincs rá pénz, de a diákok összedobnák, hogy meglegyen, hogy sokan olvashassák. (Micsoda történet; és én is el fogom olvasni!) A fiúk egyáltalán nem tűntek motiválatlannak, és semmilyen szempontból nincsenek elveszve. S hogy mi a módszerem? Erről majd máskor. – Tegyük hozzá, hogy a hóesés ellenére a busz csak 5, visszafelé a vonat csak 10 percet késett. A kupéban egy asszony szakácsélményeiről beszélt, és ilyeneket hallottam: talákszom, csodákszom…