Jegyzetelek anyám ágyánál. Rögtön s már távolról megismert, szomjas volt, a teát mind kiitta (szívószállal), vittem neki kapucsínót, kérdezem, szabad-e, nincs baja a gyomromnak, hogyne lenne szabad, kérdezem, aludni tud-e, nem érti, mondom ötször, nem érti, anyuka? (az aludni szót így érti) kérdez vissza, akkor sem érti, mutatom az alvást, akkor se. Sóhaj: az én szeretett szülőföldem. Rávágom: Érsekújvár? Igen, Érsekújvár. Ezekben a pillanatokban is ez tér vissza, mint mindig, egész életében: Érsekújvár! Kitelepítés. Anyám ágyánál egy sámlin ülök, egyszercsak egy nő hajol hátulról fölém, unoka? kérdezi, nem, a fia vagyok. Gyorsan megmagyarázom, nehogy félreértse, anyám gondolatait jegyzetelem. Ő a kezelőorvos, nővéremmel már mindent megbeszélt. Egy lapos párnát szeretne anyu, most nem lehet. Furcsa, mintha a térérzékeléssel lenne valami gond, azzal, hogy hová teszem a kapucsínót. Ne oda, hanem oda, végülis oda teszem, és most jó… És az ajtót is emlegeti, nem értem miért. Kétszer mondja, hogy sör. Nyilván azért, mert nagyon szomjas. Amíg együtt laktunk, olykor megittunk egy üveg sört ketten… Jönnek a nővérek, „csillagom”, „aranyos kislányok”, mondja anyu. Köszöni a látogatást. Megyek kifelé, egy néni megkérdezi, hogy ismerem-e x. y.-t… A folyosón az ablaknál egy másik néni áll, folyamatosan és egyre hangosabban mondja: jaj, jaj, jaj… Egyébként ez a szó az, amit itt a leggyakrabban hallok. Nem tudok segíteni.
Itt hozzászólhat!
márc
28
