Két napja elment Maróti István, az Anyanyelvápolók Szövetségének főtitkára. Szorgalmazója, alapítója volt a szövetségnek. Amióta ismerem, úgy a nyolcvanas évek közepe-vége óta, mindig elkötelezettje volt a nyelvművelésnek, honismeretnek, irodalmi nevelésnek, olvasáskultúrának. A számomra oly rokonszenves, ám egyre ritkuló népművelő-személyiséget képviselte: közösségeket, művelődési mozgalmakat szervezni művelődési házakban, különféle társadalmi szervezetekben. Tudta, hogyan kell megszólítani az embereket, sokan jártak hozzá beszélgetni. Mindig volt valaki, akit fölkarolt: fiatal zongoratehetséget, idős költőt, kiharcolt nekik bemutatkozási lehetőséget. Éjjel-nappal telefonált, igyekezett mindenkit mindenkivel összekapcsolni. Türelemmel és megértéssel kezelt minden problémát. Alig másfél hónap telt el utolsó találkozásunk óta. A Kazinczy-gálán beszélgettünk, koccintottunk…
Talán ez az utolsó felvétel Istvánról: 2012. június 17-én a II. anyanyelvi juniális utolsó napján készült a Sátoraljaújhely feletti Kálvária-hegyen.
Aprólékos gondossággal szervezte, készítette elő az Anyanyelvápolók Szövetsége üléseit, rendezvényeit. Ilyenkor megcsodálhattuk jó stílusát, szép hangját, pontos, némelykor ironikus megfogalmazásmódját. Mindig gondja volt arra, hogy égjen egy gyertya is a rendezvényeken. A gyertya most őérte ég. Nagyon hiányzol, István!
