„Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.”
Anyuka tegnap este elment. Egy napra a felvidékiek kitelepítésének emléknapja után. Ismét szóba került, hogy valahogy kárpótolni illene őket. Őt már nem kell. Élete legnagyobb traumája volt, hogy 1947-ben el kellett hagynia szülőföldjét, Érsekújvárt. Egy hete, amikor még tudott szavakat formálni, többször sóhajtotta: Én kedves szülőhazám. Tegnap ebédidőben jártam nála. Éppen etették. Türelmesen. Szeme nyitva volt, figyelte a mozgásokat, de már nem reagált. Homlokára tettem a kezem, éreztem, hogy lázas. Ezen a héten már másodszor. Tébláboltam, a nővér azt mondta: beszéljen hozzá. Próbáltam beszélni, de látható volt, hogy nyitott szeme már egészen mást lát. Egyszer szólni akart, de csak annyit értettem, hogy „az”. Ez volt az utolsó szava. Nővérem és egyik unokája délután járt benn nála. Ugyanazt tapasztalták. Azután anyuka, valamikor estefelé elaludt. Befejezte küzdelmes, nehéz életét, amiben persze volt öröm is, főként a hetvenes-nyolcvanas évek. Amikor éppen ki tudtak jönni a szegénységből. Elment az utolsó útjára apukánk után, nővére (Vali néni) és húga (Juci néni) után. Sokszor mondta, nem hiszi, hogy a halállal minden elmúlik. Azt hiszem, minden tekintetben megbékélt. Örült a gyermekeinek, unokáinak, dédunokáinak.
Ezeket a sorokat nem azért írtam, hogy részvétet keltsek. Egyfajta érzelmi változásról, fejlődésről akartam tudósítani. Az anyukával való utolsó találkozások megerősítették, hogy az anyanyelv épül be legmélyebben a személyiségbe. Anyuka egyszerre tanult meg magyarul és szlovákul, halálos ágyán sokszor beszélt szlovákul. Leírtam utolsó szavait, furcsa asszociációit. Tapasztalható volt, hogy az élet és halál mezsgyéjén járva be akart számolni látomásairól. Talán arról a bizonyos másik világról. Elkérte a nálam lévő papírt és ceruzát (csakúgy mint apuka a halálos ágyán), de már nem tudott írni. (Apuka egy furcsa ábrát hagyott hátra.) Hogy sokszor nagyon világos volt a tudata, abból látszik, hogy egy hete még „legkisebb édes fiamnak” szólított. Ha tréfálkozni próbáltam, nem értette, sőt a bonyolultabb mondatokat se, s egyszer megkérdezte, hány éves. Én szépen, lassan kiszámoltam neki, mutattam is, láttam a szemén, nem hiszi el. Jövőre 90 leszel, mondtam. Csak nézett, nagyon üres, hitetlen szemmel.
Még annyit kell elmondani: hogy mind korábban a Péterfy-, mind pedig most a Merényi-kórházban csak a legjobb tapasztalataink voltak a magyar egészségügyről. Az orvosok, nővérek mind türelmesek, kedvesek voltak (nemcsak a mi anyánkkal), ismerték a betegeket, be tudtak számolni a velük történtekről, és a kórházban, kórtermekben rend és tisztaság volt. Köszönet érte.
Itt hozzászólhat!
