Nem hallok olyan jól, mint a macska, de jó a fülem. Néha túl jó. Amikor a szomszéd szobában szól a tévé. Amikor a buszon szól valakinek a füléből a tuctuc. Amikor a vonaton filmet néz valaki. Amikor most szombaton, a színházban mellettem ülő lány rágógumit rágcsált. Az arcát nem láttam, de hallottam, amint fogsorai között csattog, cuppog, fröcsög, szortyog a rágó. Szerencsére a darab jó (nekik szól, partinemzedéknek az East Balkán/Bárka), úgy a felénél beragadt a szája. Múlt héten az Erkelben két sorral mögöttem lányok vihogtak. Az Aida közepén. Gondoltam, odacsapok, de két sorral voltak mögöttem. Hogy mit állt ki a mögöttem ülő édesanya tízéves kisfiával, akit éppen az operát megszerettetni hozott el? Néhány éve az Operaházban egy nagyon modern darab alatt mögöttem a kulcsát csörgette egy férfi. A cukorkás és papírzsebkendő-zörgetősökkel pedig egyszerűen már nincs mit tenni! – De néha nem jól hallok. Színészeinknek fogy a hangereje, nem mindig jó az orgánuma, olykor hadarnak vagy ordítanak, sőt háttal állva is beszélnek. Nem értem. Korábban alapvető volt, hogy a színpadi beszédet az utolsó sorokban is értsék. Persze, fölgyorsult a színházi nyelv is, s a gyorsbeszéd együttjár az alulartikulálással és a motyogással. Kicsit meglepődtem azon is, amikor az új (nekem nagyon tetsző) Tragédia Ádámja pöszén szólalt meg. Ha lenne üzenete, még csak érteném, de itt arról van szó, hogy a színész nem ejti tisztán a hangokat. Pedig alapvetőnek kellene lennie a jó orgánumnak, a tiszta hangképzésnek. Egy színész el tud játszani pöszét, raccsolót is, de ha alapból beszédhibás… Kedves rendezők! Olykor (nézők között) üljenek be a hátsó sorokba, és hallgassák meg darabjaikat…
Itt hozzászólhat!
