Egy nagyobb esszében szeretném megfogalmazni, hogy korunk miért lett „folyamatos jelen”. A buszon mindig fejben fogalmazok, de azután a napi ügyek nem engedik, hogy valóban írásba tömörüljön a gondolat. Ma, késő este, rádiófelvétel után a buszon álltam, és láttam egy fiatal nyakán egy szép geometrikus tetoválást. Olyan helyen volt, ahol mindig látszani fog: zakóban biztos, talán garbóban nem. Egyre több a mindig látszó tetoválás. Talán közismert, hogy a mai tetoválásdivat előtt már írtam tanulmányt, sőt könyvet a tetoválásokról (Tetovált szövegek). Akkor még egysíkú, szubkulturális, részben kriminalizált jelenség volt. Mára kivirult, egyre több van, s bizonyos formák nekem is tetszenek. De soha nem tetováltatnám magam. A tetoválás ugyanis: a jelen pillanat örök életre való kivetítése. Az örök jelenben élés. A jövővel való nem gondolás. Hogy esetleg holnap, tíz év múlva más leszek, környezetem, értékrendem alakul. A látható tetoválás számomra azt üzeni: csak a jelen van. S mivel aligha akar rögtön meghalni a tetováló, ezért: folyamatos jelen. Ezt sugallja a média, az internet, a mobiltelefon, a nyitott határok, az utazás, s ennek következménye: csak most legyen minden jó, a buli, a gyors élvezetek, a nagyivás, a nem tervezés, a kapcsolatproblémák (mert a kapcsolatok mindig a jövőről is szólnak), ahogy már régen megfogalmazták: a carpe diem. S ennek jele: a jól látható tetoválás is.
Itt hozzászólhat!
júl
1
