Tunézia is változik. Már kevesebb a mosoly az utcán, turistahelyeken nem hallani a müezzineket, látványosan nem áll neki senki imádkozni, az üdülőhelyeken talán egy kicsit erőszakosabban akarják lenyúlni a turistákat. Mindez a súlyos félreértésből „arab tavasznak” nevezett jeges és beláthatatlan következményekkel járó időszak hozadéka. Tunézia persze bájos, szeretnivaló. De a tengerparti szállók „all inclusive” vendégei ebből nem sokat látnak, nem is akarnak semmit látni. Legföljebb befizetnek egy rohanós Szahara-túrára vagy egy kalózhajóra. Vagy ahogy magyaroktól hallom: „meghúzattam magam egy banánnal”. Pedig Sousse-ból egyórás vonatút El Dzsem, ahol a világ egyik legszebb amfiteátruma áll. Jó ott sétálni, ücsörögni, merengeni. Egy augusztusi nap két „húszperces” csoporton kívül senki nem volt ott. Egyórás buszút Kairouan, az iszlám hét szent városának egyike. Nagymecsetjében béke, nyugalom, medinájában (óvárosában) szinte középkori élet. Turista egy szál se. Amikor kilenc éve erre jártam, csak a szőnyegboltba vitte el a csoportot az idegenvezető, ezért mentem most vissza kötetlenül, bámészkodni, merengni. A taxis átvág, az „idegenvezető” lebeszéli a turistát arról, hogy egyénileg mászkáljon (az egyik azt se tudta, hogy honnan indul a vonat). A sousse-i 8. századi erődben (ribát) visszakérik a turistától a jegyet (hogy újra eladják. Ismerős ez is. Nem adom. Gyűlölettel néznek rám). Az all inclusive-okban folyik a hedonizmus, nekem a Római Birodalom végnapjai jutnak eszembe. A cornish-on pedig egyre több az arab-európai pár, különösen nagy, mély és tartós szerelemre lobbanhatott a hotel fiatal adonisza a meglehetősen koros és túlsúlyos nyugat-európai hölgy iránt. Látványosan simogatja a haját. Ami a legjobban taszít: látni, hogy kik is utaznak valójában (keletről és nyugatról egyaránt). Az étteremben sok minden kiderül. Az ételek három nyelven kiírt nevét nem értik, ezért belenyúlnak, belepiszkálnak, beleszagolnak az ételbe, majd fintorogva visszateszik. Ha tetszik, mint tegnap a rántott hús, akkor tíz szeletet halmoznak a tányérjukra. Az italokat a pincérek hozzák (csekély borravaló reményében), odavágják: „Bíír”, s nem hallom soha, hogy „please” vagy „bitte”. A medence partján pedig vígan járják a kacsatáncot, nem egy vizuális botrányt is jelentő személy „monokiniben”. Az óriási strandon könyvet alig látok. Ebéd után negyedórával már sorban állnak a palacsintásnál és lángososnál. A poharakat begyűjtő báros fiúknak nem köszönik meg, hogy körülöttük hajlonganak. Hazautazásnál felbukkannak a magyar mackónadrágosok, „mi 75 ezerért jöttünk, no meg 50 ezer az illeték”, és mondják, mondják vég nélkül egészen Liszt Ferencig. – Érdekes, ugyanazzal a géppel román állampolgárok is jönnek, kulturáltan felöltözve.
