Besúgók és …

A legnagyobb drámát a történelem írja: az egyik író befejezi apjáról szóló könyvét, amikor kiderül, apja besúgó (susogó, jelentő, pacsirta, vamzer, köpőcsésze…) volt; a másik magyar író éppen akkor kéri ki a levéltárból az apjáról szóló jelentéseket – maga is megdöbben, egy táskányi anyagot susogtak össze róla, benne van az író is, kamaszként, születik belőle egy regény, Temesi Ferenc: Apám. Önmagában érdekes, hogy egy íróember felnőtt korában nem jön rá apja kettős életére (vajon mindenben ilyen jó a szimata?), mert Temesiék pontosan tudták: szaglásznak utánuk. Csak azt nem tudták: mennyire. Átlagos értelmiségi tanárember volt az apja. Bűne az volt, hogy 56-ban Szegeden egy napig szervezte a kisgazdapártot, s baráti körben bírálta a rendszert. Ezért két embert állítottak rá, akik 71-ig jelentettek róla. A jelentésekből kirajzolódik a Temesi-család élete, az igazgatóságból elbocsátott, napköziotthonos nevelővé vált apa sorsa, keserűsége. A regényben az író mesél apjáról, aki korán árvaságra jutott, a lelencházból megszökött a temetőbe, az anyja sírja mellé… a kettétört karrieren át a gyermekeiben remélhetőleg megtalált boldogságig. A „jelentések” alkalmanként szinte költői pontossággal idézik fel a beszélgetéseket (pedig nem jegyzetelhettek, s nem készítettek hangfelvételt a susogók). A jelentésekbe beleírt a szerző: kommentál, vitatkozik, hiszen jobban, de legalábbis másként ismeri a valóságot. A „jelentések” nyomán pedig fejezetről fejezetre kibomlik a két susogó jelleme is, egyre közelebb kerülünk hozzájuk, s a könyv végén lebuktatja (dekonspirálja) őket. Az író emléket állít, elégtételt vesz apjának, de a fájdalom itt marad: minden oldalon. Márai soraival zár: a haláltáborokban az emberek azzal a tudattal éltek: túl kell élni. Ma másképpen van. Nincs mit túlélni. – Az én apám hasonló életkorú volt (1910-1990), hasonló utat futott be, mint Temesié. 1956-ban az Intézetben kiadták a személyi kartonokat, apámén helyesírási hibákkal az szerepelt, hogy politikailag megbízhatatlan, mert családjával körmeneteken vesz részt. Nem is engedték sem addig, sem azután doktorálni, kandidálni. Lehet, hogy nekem is meg kell írnom apám regényét. Apámét, akihez ifjúkori ellenkezéseim után egyre közelebb kerülök, azt hiszem, hogy most már nem csak lelkileg, hanem újfent fizikailag is. Ránk is igaz, ahogy Temesi is idézi Adyt, a Krisztus-kereszt az erdőn-t: „Husz éve elmult s gondolatban / Ott röpül a szánom az éjben / S amit akkor elmulasztottam, / Megemelem kalapom mélyen”; s ugyanúgy érzek mint ő, bár a haragnak füstje sincs bennem, soha nem bocsátok meg, de igyekszem mindennap elmondani: „…miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.