Mária

A Ghymes miatt el kellett mennem a Mária musicelre (operára?) a Nemzetibe. Gondoltam, bojkottálják, nem lett igazam, telt ház volt. A musical nem a legkedvesebb műfajom (jó, a Hair kivétel), de Szarka Tamásban (majd elmesélem, illetve kinyomozható) bíztam. Az első jelenetnél Heródes és Lucifer harsány bacchanáliájában úgy éreztem, tévedtem. Majd belépett Mária (Újhelyi Kinga), s tudtam, már nem menekülhetek. Kezdtem felismerni a Ghymes-hangokat. A csúcs persze a koncerten Vágyalku címmel szereplő dal, amikor maga Szarka Tamás is megjelenik azzal a síró hegedűvel, amelynek hangja mindig megborzongtat.  Talán a koncepció része az is, hogy Heródes-Lucifer éneke alig érthető (talán csak az énekek közötti „beszólások”), Mária és József éneke viszont tisztán, fényesen cseng. A koreográfia, a rendezés aprólékosan kimunkált, sok esetben Mel Gibsonra rímelően erőszakosan hatásvadász (nekem olykor sok, de azt mondják, ma ez kell). Amikor egy anya fehér ruhában megjelenik, előre tudom, hogy véres lesz. A finálé a nagy operák stílusában, mindenki a színpadon, fehér szalagokkal összefűzik a közönséget, erős, de persze szép – ezért járunk operába is. A musical (opera?) a bibliai történet magával ragadó feldolgozása, s könnyen, átélhetően értelmezhető üzenet a születésben rejlő megváltásra. Az előadásban a legmeglepőbb az (nem tudom, kit sértek meg vele), hogy akár Alföldi Róbert is rendezhette volna.  (Szarka Tamás musicalje a debreceni Csokonai Színház előadásában a Nemzeti Színházban október 27-én. Rendezte: Vidnyánszky Attila.)