Érdekes, ma úgy járkáltam a városban, mint aki búcsúzik. Részben azért, mert úgy éreztem, hogy rendetlenkedik a szívem. Pedig vasárnap leúsztam 1500-at, nem volt semmi gond. Három előadás anyagát állítottam össze. A volt Tankönyvkiadó előtt ismerősöm mondja: a mi korosztályunk megy el mostanában, idő előtt. Az 56 éves korában elment (agyonvert?) közös barátunkra emlékeztünk. Ettől kezdve úgy néztem mindent, mintha utoljára látnám. A buszt, a siket gyerekeket, akik nálunk szállnak föl csapatostul. Volt időm, végigsétáltam a Váci utcán, csodálkoztam, mennyi új vendéglő nyílt, arra gondoltam, Anyám mit mondana, ha látná (de már nem láthatja), a kivilágított Közgázt, BME-t, a sétálóutcákat, majd bementem a Corvinus új épületébe, vezettem egy órát (csak vezetni kell, mert a nagyon tehetséges fiatalok maguktól irányítják a vitakört), hazafelé az esti buszon, egy fáradt kisfiúcska térdemre ült (átadtam volna a helyet, de anyukája azt mondta, rögtön leszállnak), majd olvastam egy kultúraelméleti könyvet, belenéztem az emberek arcába, hogy jé ilyenek is vannak, megnéztem a BK-t, és írt a honlapomra a tetovált fiú. Komolyan megfontoltam, hogy érvényes végrendeletet gyártsak, ha esetleg mégis idő előtt, akkor ne legyen gond utánam. Anyám is egyetlen helyre rakott össze minden papírt, ha majd bekövetkezik a végső, visszavonhatatlan érv, ne okozzon az ittmaradóknak gondot. Úgy is történt. Elvitte csőrében egy kis madár, mi meg itt maradtunk még egy kis időre. Szép és békés volt ma a város, megtelt a szívem szeretettel… s mintha rendbe is jött volna. (Minden nap van fekete zászló a kar főépületén.)
Itt hozzászólhat!
nov
26
