Ázsiából Mikronéziába Guamon (USA) át vezet az út. Átszállás egy másik gépre. Guamban érthetetlen okból beléptetik az embert az USA-ba, majd vizsgálatok után rögtön el is bocsátják. Így elértem, hogy egyszer 30, egyszer pedig 25 percig jártam az USA-ban is. (Szívesen körülnéztem volna, de nem volt rá idő.) Kétoldalas kérdőívet töltetnek ki, melyben kérdésként szerepel, hogy mi a foglalkozás és mennyi a jövedelem. Belépésnél fényképezés és négyszeres ujjlenyomat. Nyilatkozni kell arról is, hogy van-e nálunk gyümölcs. Banán van nálam. Na rakja ki. A határőr a többit kérdezi, hogy most mit tegyen. Ha Kosrae-ből lenne, baj lenne, Pohnpei mégsem probléma. Biztonságból megeszem a banánt. A határőr földerül, amikor megpillantja az útlevelemet. „Europe?” Mondja, ausztráliakat, dél-koreaiakat megszokta, európai alig van, de magyar? Mosolyog, még a váróterembe is utánunk jön. Guamban megváltozik az utazóközönség. Megjelennek az óceániai arcok. Sok embernek virágfüzér van a hajában, nyakában… A gépen mellém ül egy Chuk-szigeti fiatalember. Lába között hátizsákja, folyton belenyúl, fura szagokat érzek. Oldalt pillantok. Zöld bogyót vesz elő (bételdió?), kettéharapja, egy cigarettából negyedrészt tör le, papirostul beleteszi, szájába veszi, rágja. Percenként kivesz a zsákjából egy papírral takart üveget, és beleköp. Akkor csap meg a nikotinszag… Forog a gyomrom. Szerencsére az amerikai gépen nem hoznak ételt, mert akkor lehet, hogy nekem is szükségem lenne egy hányzsákra. De az antropológus nem csodálkozik, tudomásul vesz. Hánytorgó gyomorral is.
Itt hozzászólhat!
febr
8
