Négy államból áll, 100 ezren vannak, a szövetség központja az alig 40 ezres lakosú Ponapén Palikir. Városnak képzeltem. De csak egy liget, néhány éve – japán támogatással – épült elnöki pagoda és kongresszusi terem. Egy nagy park. Nem messze tőle a college. Lakóház sehol. Ponapén lakóházat alig látni, mert megbújnak a trópusi esőerdőben. A szigeten körbevezető úton általános iskolások – egyenruhában. Az iskolák sejtetik, hogy itt valahol laknak. A lakások az esőerdőben, bádogból, pálmából. A házak mellett közvetlenül a sírok. Autók és autóroncsok az utak mentén. Szelektív hulladékgyűjtés nincs. Több szálloda bezárt, turista alig van. Vendéglő sincs. Néhányan búvárkodni jönnek – a szigetet korallzátony övezi. Fürdőhely viszont sehol. Ipar sincs. Egy dollárért autót mosnak gyerekek. Az autók 30 kilométes sebességgel mennek. Senki nem siet. Mindenütt kutyák. (Egy útleírás szerint kedvelt a kutyapecsenye.) Sok kis bolt, egy nagyobb áruház. Több helyen lehet vásárolni előrecsomagolt ebédet. A boltban egy óriási polc az egydolláros porleveseknek. A banán olcsó, de minden más drága. Nyilván közgazdasági nonszensz alig lakott szigetekre szállítani az árut. Talákozunk egy amerikaival. Mondjuk neki, itt minden drága. Nagyon drága, mondja az amerikai. Sok helyinek a fejét friss virágkoszorú övezi. Állítólag minden koszorúnak van jelentése, mi persze nem értjük. Belepillantunk a tévébe. Egyszerű, unalmas műsorok, mint a hatvanas években. A szállodában kiteszik a helyi újságot: The National Union: Peace – Unity – Liberty. Négy oldal. Mint egy diáklap. Este körbeautózzuk Sokehs-szigetet. Hegycsúcsán világháborús japán harcálláspontok. Régen nem járt ott senki. Megkapó látkép a szigetre, a tengerben álló repülőtérre. Gyerekek labdáznak az úton. Az út menti viskókban készül a vacsora. Ponapén megállt az idő.
