Búcsú Hajdú Mihálytól

Ma délben az orosházi evangélikus templomban búcsúztunk el Hajdú Mihálytól, az ELTE professor emeritusától. Budapestről egy autóbusszal szinte az egész intézet ott volt, de jöttek Nyíregyházáról, Szegedről is, és persze a helyiek, akik nemrégiben Orosháza díszpolgárává is választották. Miska tanár úr (mert általában csak így neveztük) nemzedékek tanára volt, a névtan budapesti iskolájának megalapítója, az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtők pártfogója, sokunk pályájának egyengetője. A megható megemlékezésekből megtudtam, hogy ősei Zombáról jőve telepedtek meg Orosházán. Ő is a Zombai úton lévő családi házba tért vissza ősei örökébe, elbúcsúzni. 2012 decemberében intézeti karácsonyi ünnepségünkön fergetes paródiát adott elő – még a régi, mindig derűt mutató Miska tanár úr szerepelt. Mindig derűt mutatott, de bátran, határozottan állt ki tudománypolitikai kérdésekben, sejteni lehetett, hogy számos dolog nagyon bántja, nem mutatta. – Személyesen sokat köszönhetek neki. Első publikációimat rögtön segítette, a Firkálások… kapcsán fennakadt a szeme, de azt mondta, menjen, csak írjuk oda: Szigorúan tudományos célú felhasználásra. Nem latolgatta azt, hogy neki, mint sorozatszerkesztőnek esetleg baja lehet abból, ami abban van. (Akkor baja lehetett volna.) 1980-ban együtt borultunk árokba autóbusszal… ő nem sérült meg, éppen a busz közepén állt, fogódzkodott, csak furcsállta, hogy eldől a busz… Azt sem fogta föl tragikusan, pedig nem volt piskóta a buszbaleset. Évekig jártam vele hajnali vonatokkal Miskolcra, nagyokat beszélgettünk, gyalogoltunk a Szajna parton – így neveztük a Szinva piszkos, sáros partját, ez volt a „mi Szajna partunk”. Visszafelé egyszer-egyszer ittunk egy pohár bort az ittasellátóban. Mindig jó volt hozzá betérni az egyetemi 10-es szobába. Mindenkihez volt egy jó szava, mindenkinek adott kiadványokat. Összetartott bennünket a néprajz, a népi kultúra szeretete is. Számos anekdotáját őrzöm. Hogy Orosházára menet népdalokat énekel az autóban, hogy el ne aludjon. Hogy méhészkedik – ez rögtön megragadott. Hogy egyszer az autóját járó motorral hagyta az Örsön, s este visszamenve nem azon szurkolt, hogy meglegyen, hanem azon, hogy bele ne… Megszámlálhatatlan névtani, csoportnyelvi gyűjtemény, dolgozat, könyv kiadója volt. Olyan korban, amikor nagyon nehéz volt publikálni. Volt sárga, zöld, kék és piros sorozata. Amikor egyszer pirost mondtam, felugrott: Géza, az nem piros, hanem bordó! Hogy lenne már piros! A párttagkönyv a piros! – Életműve, monográfiái és hatása megkerülhetetlen. Az orosházi templomban nyilvánvalóvá vált: élt közöttünk egy ember, aki mindenkit szeretett és akit mindenki szeretett. Üresebb lesz nélküle egyetemi intézetünk, üresebb lesz a világ… Ám úgy tűnik, hogy emléke összeforraszt sokakat. Nyugodj békében, őseid földjén, Miska tanár úr!