Isztambul – Seherezádéval

A hét első felét Kolozsvárott töltöttem, a másodikat Isztambulban. Ez volt a karácsonyi ajándékom. A repülőtéren a jeles orvosprofesszorral találkozom, ő is Isztambulba megy, a feleségével, pontosan azzal a géppel, amellyel mi, és ugyanakkor jön, vasárnap. Majd vasárnap beszélgetünk, mondjuk. Szomszédom nagy isztambuli utasszervező, néha a házunk elől indul a busz Törökországba. Ő készített fel. A repülőtérről menjünk bátran taxival. Megyünk, bátran. A taxisofőr fura, láthatóan nem érti a szálloda nevét, útközben imádkozik, el is visz egy másik szállodába, majd azt mondja, nem tud átvinni a belvároson. Nem gond, átvágunk a két mecset között. Családias, kedves szállodára találunk két percre az Aja Szófiától. Pénteken ezt csodáljuk, meg a kissé túlzsúfolt Topkapi Szerájt, a Kék-mecset azonban mindenért kárpótol. Szeretjük a mecseteket. Természetesen imaórán kívül engedik be a turistákat. Leülünk a szőnyegen, órákon át nézelődünk. A következő imáig. Este könnyű vacsora, és a turistáktól kiürült téren, a szökőkút mellett csodáljuk a két csodamecsetet. Másnap hajókázás kompokkal a Boszporuszon, majd séta visszafelé, kávé egy általam nem kedvelt Starbucksban (én jobb tejeskávét csinálok, de legközelebbi hozzátartozóm szerint ez nem igaz), majd bazár és újabb mecsetek, hidak, villamosok, egy nagyon kedves étterem egy mecset mellett (felirat: a müezzin kérésére itt alkoholt nem szolgálunk fel). És délután a tengerparton ünnep: sárkányokkal. Engem Indiára emlékeztet. Mindenki felszabadult, boldog, sárkányt ereget, bátrabb fiúk a tengerbe ugrálnak. Megtudom, hogy ma már nem föltétlenül csak a bizánci emlékekért utaznak Isztambulba, hanem Seherezádé kedvéért is: itt van a sziget, ahol járkál, a Boszporusz-híd alatt lakik, a másik oldalra jár étterembe… Ennyit tudtam meg róla. Az az igazság, hogy egyetlen részt sem láttam a sorozatból.

Vasárnap még megnézzük a ciszterna-bazilikát (a két mecset között a föld alatt egy óriási víztározó), és búcsú a szállodától. Van idő, nem taxizunk. Villamossal és metróval 60 perc alatt érhető el a reptér. Kétszer 1,75 líráért. A reptéren tényleg találkozunk az orvosprofesszorékkal, áradozunk Isztambulról.

Először is: rendezett.  A 15 milliós város ugyan zsúfolt, mégis élhető. Villamosa végigszeli a fél várost, minden megálló lezárva, „zsetonnal” lehet csak a peronra bejutni. Rend van. Az emberek kedvesek, mosolyognak, segítenek.  Kis nyelvészkedés is kellene még, hogy Bizánc – Konstancinápoly – Konstantinápoly – Sztambul, Isztambul – Isztanbul… de ez most elmarad. Az Aja Szófia és a Kék mecset, rokon szavak…  Otthon érezzük magunkat. Az EU a tagság helyett állítólag valamiféle társtagságot kínált fel a törököknek, akik megköszönték, de nem.